Saját versek - Pintyecske

Pintyecske

Aprócska madár csíkokkal a hátán,
Pöttyök is vannak a tollán,
Sárga csőr, narancs lába
Virít a sötét szobában. 

Csöndben, magányosan élte
Életének utolsó pár hetét,
Mert a csúf halál
Elragadta testvérét. 

Néha még csippant egyet,
De senki nem hallja már,
Gyönyörű énekére
Már nem figyel a világ. 

Egyedül maradt, s ezt nem bírja,
Bár lenne valaki, aki
Egyedüllétét, magányát enyhítse,
Ó, bárki.

Hiányozni fogsz,
Édes kis madár,
Sajnálom, hogy itt a vége,
De talán valami új kezdődik már. 

Azt kívánom, bár ne kellene
Most búcsúszóra nyitnom szám,
De elmentél, minket itt hagytál,
Nélküled kell tovább menjen az élet.

Kicsi pintyecském emlékére, aki 2013. 10. 29-én hagyott itt bennünket. Nyugodj békében!

Saját novellák - Vágy

Vágy

Marja a bensőmet a kínzó vágy. Egyik kezemben a telefonom, másikban egy kés. Remegnek az ujjaim az erőlködéstől, s zihálok; mellem le-föl jár, a vér eszeveszettül lüktet az ereimben, a szívem majd kiugrik a helyéről. Végül ráveszem magam és megteszem. Tárcsázni kezdek, de a remegés miatt nem egyszer félreütök, így mindig újra kell kezdenem. Fél perc után hallom, hogy kapcsol, s egy bársonyos, kedves hang szólal meg benne.

- Igen?

- Drágám… ide kell jönnöd… mielőtt valami őrültséget csinálok.

* * *

Tizenegy éve vagyunk házasok Lucyval, de eddig még sosem gondoltam arra, hogy félrelépjek. Mindig is ő volt nekem a nagy Ő, s már akkor tudtam, hogy elveszem, mikor először megláttam fehér alapon piros pöttyös ruhácskájában. Alig múltam el tizenhét éves, mikor megismertem; iskolából hazafelé tartva önkéntelenül is betévedtem a virágoshoz, hogy vegyek egy csokorral anyukám kedvenc rózsájából, mikor megláttam őt a pult mögött. Egyik kezében egy zöld szalag volt, másikban pedig egy olló, amivel elmetszhette az anyagot. Vékony kis ujjacskáival tekerte körbe a nárciszok szárát, és egy csinos masnit kötött rá. Vázába helyezte, és kirakta az ablakba a sárgán fénylő csokrot.

Nem vette észre, hogy beléptem, így volt időm bőven szemügyre venni. Az ajtóban állva csodáltam, és már akkor, abban a pillanatban láttam magam előtt hosszú, habos-babos fehér ruhában, fátyollal a fején, amint közeledik felém az oltárhoz. Arcán mosoly terült szét s örömkönnyek csordultak le az álláig. Szívemet átjárta a melegség, s tudtam: többé már nem leszek önmagam.

Végre feltekintett a pult mögül, arcán játékos mosoly jelent meg, ahogy kikandikált a színes virágfejek közül.

- Üdvözlöm! Miben segíthetek?

Hangja, akár millió édes dallamú csengő, szeme, akár a lemenő naptól megcsillanó végtelen óceán, én pedig elvesztem. Inamba szállt a bátorságom, s nem mertem megszólalni. A kilincs után kaptam, feltéptem az ajtót és elrohantam. Milyen gyáva voltam. Nevetségessé tettem magam, pedig semmi okom nem volt a félelemre: látszólag fiatalabb volt nálam, még ha arcáról komolyság is tükröződött és igen meg volt áldva tudással, de nem ez számított. A külsőt figyelni kicsinyesség. Mindazonáltal nem tudtam kiverni a fejemből arcát, melyet akár angyalok is faraghattak volna, olyan tökéletes volt, hófehér bőrét, amely még jobban kihangsúlyozta csillogó szemeit. Semmi hazugság, egy csepp smink sem volt azon a szépséges pofikán, s még így is csodálatos volt.

Első találkozásunk után legalább két hétnek kellett eltelnie, mire újra rávettem magam, hogy elmenjek a virágboltba. Sajnálatomra azonban nem őt, hanem egy, legalább a hatvanas éveiben járó idős asszonyt találtam. Szívem a torkomban dobogott, s a csalódás szinte belülről mart szét.

- Segíthetek, fiatalember? – kérdezte a hölgy rekedtes hangján. Vastag szemüveget viselt, melyet közeledtemre leemelt orráról s mellére ejtette.

- Jó napot! Csupán az itt dolgozó ifjú hölgy után jöttem érdeklődni. Ő is itt van?

Az idős asszony értetlenül meredt rám.

- Attól tartok, csalódást kell okoznom. Lucy már nem dolgozik itt többé.

Azt hittem, megfulladok. Mihez kezdjek most? – kérdeztem magamtól. Nem tudtam, hol találhatnám meg, s már attól kezdtem félni, többé nem is látom viszont.

- Megkérdezhetném, hova ment? Tudja esetleg, hova jár iskolába?

- Sajnálom, de ilyen információval nem szolgálhatok. Virágot esetleg ajánlhatok Önnek? Véleményem szerint a nárcisz nagyon illene magához.

Nem is figyeltem arra, amit mond. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, ki kellett szednem a hölgyből annyit, amennyit tudtam.

- Legalább a nevét árulja el, a teljes nevét. Kérem, nagyon fontos lenne.

- Milyen ügyben keresi?

- Személyes. Csupán szeretném megismerni.

Láttam rajta, hogy nem szívesen beszél róla, de úgy tűnt, enyhülnek az arcvonásai.

- Rendben, de csak a nevét. Lucy Raynolds. Most pedig kérem, távozzon, ha nem óhajt vásárolni.

Az ablakhoz léptem, s kiemeltem a vázából azt a csokor nárciszt, amit két hete az a gyönyörű arcú lány kötözött. Odanyújtottam a pénzt az idős hölgynek, s kiléptem az ajtón, miközben a gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben.

* * *

Remeg minden tagom. Az előttem lévő falra meredek, az órát bámulom, s számolom a másodperceket, amik azóta teltek el, hogy leraktam a telefont. Habár azt ígérte, hamarosan itt lesz, pontosan tudtam, mennyi idő kell eljutni a hotelhez a házunktól. Nem kevesebb, mint negyven perc, és láthatom a kedvesemet. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, ez jár a fejemben, mint egy mantra, s próbálok nem arra gondolni, amit tenni készülök.

 Vagy megcsalom Lucyt és élek ezzel a tudattal életem végéig, vagy öngyilkos leszek. Ez a két lehetőségem van.

Tudom, hogy az enyém melletti szobában van egy fiatal, nem épp öntudatánál lévő lány, aki csak arra vár, hogy bekopogjak hozzá és lefektessem. Tulajdonképpen én is akarom ezt, de, a fenébe is, szeretem a feleségemet! Nem is tudom, mit keresek itt. Illetve pontosan tudom, mit keresek itt. Ez mind az én hibám, nem az övé. Előttem van még az arca, a könnyes tekintete, mikor mondtam neki, hogy időt kérek. Hogy a dolgok kezdenek bonyolulttá válni. Bonyolulttá válni! Ez a legrosszabb hazugság, ami valaha elhagyta a számat! Ha őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám, bepánikoltam. És tényleg így volt. Amint Lucy kiejtette a „baba” szót a száján, mintha valami meghalt volna bennem. Tudtam, hogy idővel elkerülhetetlen lesz a téma, de arra semmiképp nem számítottam, hogy ilyen hamar. Mégis csak harminc éves vagyok! Ő pedig csupán huszonnyolc. Hogy lehet terhes?

Tehát inni kezdtem. Keményen. Nem volt nap, hogy ne részegen vagy kicsit becsiccsentve mentem volna haza. Sokszor gondoltam már arra, hogy elmegyek elvonóra, de nem akartam egy csoport gyagyás közé bekerülni, hogy utána még pszichiátriára is járhassak. Tehát otthon maradtam. A legjobb az egészben az volt, hogy mindenre emlékeztem, még arra is, hogy nem dühöngtem, csak sírtam, sírtam rengeteget, és egy ujjal sem nyúltam Lucyhoz részegen. Az én szerelmem, az én drága feleségem pedig kitartott mellettem, támogatott, próbált segíteni. Erre én benyögtem neki egy olyat, hogy a dolgok kezdenek bonyolulttá válni. Őszintén, nem én vagyok a világ legrosszabb férje? Boldognak kéne lennem, hogy egy ilyen csupa szív, birkatürelmű, csinos lány mellett kötöttem ki, aki támogat engem, s aki immár második hónapja hordozza a szíve alatt közös gyermekünket. Most hagytam magára, mikor a legnagyobb szüksége lenne rám. Amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.

Ezért hívtam fel. Hallani akartam a hangját, tudni, hogy jól van, és szólni neki, megkérni, hogy segítsen, mert érzem, nem lesz jó vége. Az ajtó hívogatott, magam előtt láttam a szomszéd szobában fekvő, meztelen csitrit, és csak arra tudtam gondolni, nem, nem szabad, erősnek kell lennem. De ha mégsem vagyok képes ellenállni a csábításnak, hogy megcsaljam Lucyt, akkor meg kell ölnöm magam. Nem akarom, hogy a gyermekemnek abban a tudatban kelljen felnőnie, hogy az apja egy áruló, egy szörnyű teremtés volt, és hogy a feleségemnek fájdalomban kelljen élnie, és élete utolsó percéig azon rágódjon, vajon mit csinált rosszul.

Eldöntöttem, mi lesz. Pontosan huszonöt percem van, míg Lucy megérkezik, annyi idő alatt végzek is.

Felállok a székemből, s lassú, elnyújtott léptekkel az ajtóhoz botorkálok.

* * *

Lucy Raynolds. A név ismerős volt, de nem tudtam pontosan megmondani, honnan. Biztos voltam azonban abban, hogy nem az én iskolámba járt, hiszen emlékeznék az arcára. Tehát ha nem az iskola, akkor is kellett valaminek lennie, ami közös volt bennünk.

Tehát kutatni kezdtem a memóriámban. Hol hallhattam én ezt a nevet utoljára? Mikor beléptem a virágboltba, még fogalmam sem volt arról, hogy kivel állok szemben. Nem volt rajta névtábla sem, szóval nem volt arról szó, hogy tudatalattimban elraktároztam volna ezt a két szót. A rádióban talán? Meglehet. Hangja kedves volt, hangszíne kellemes, az a fajta, amit az ember egész nap elhallgatna. A tévében? Előfordulhat. Amilyen szép lány, amilyen csinos, bájos, csöppet sem csodálkoztam volna, ha kapkodtak volna utána a tévécsatornák, hogy főszerepet kaphasson egy sorozatban.

Kezdtem már beletörődni, hogy sosem látom többé, hogy nem találom meg soha az én szerelmemet, mikor eszembe jutott valami. Felkaptam magamra a kabátomat, kesztyűt húztam, szorosan meghúztam a bakancsom fűzőjét és futásnak eredtem. Habár az ég már sötét volt, alig múlt el még csak öt óra. A hó esett s a szél is fújt, én meg fáztam, tisztában voltam azzal, hogy másnapra lázas leszek, ez mind nem érdekelt. Csak futottam, és meg sem álltam addig, míg oda nem értem a kikötőhöz. Tekintetem cikázott a hajók között, kerestem azt, amelyiknek a gazdájától rendszeresen veszem a halakat, de nem láttam sehol. Nem egy kört tettem meg a kikötőben, többször elcsúsztam és majdnem bele is estem a vízbe, mikor elvágódtam az egyik mólón, de végül megtaláltam; ott állt a hajó, az a kis régi, viharvert vacak, ami valakinek az otthona volt. Aljának kék festékének a nagy része már mind lepattogzott, s a ladik névtábláján is már alig látszottak a betűk, de azért meg el tudtam olvasni rajta az írást. Nagyot dobbant a szívem örömömben, s nem vágytam már másra, mint hogy rátegyem a lábamat a Raynolds fedélzetére.

Felmásztam a létrán, gondosan ügyelve arra, nehogy megcsússzak, s bekopogtattam az ajtón. Szokatlanul hangosak voltak a koppanások, valószínűleg csak azért, mert alig mászkáltak az utcán, nekem pedig minden érzékszervem felerősödött az izgalomtól. Pár másodperccel később lépteket hallottam, egy köhintést, majd a zár csattanást, és megjelent előttem egy szakállas öregember.

- Jó estét, Fiam! Sajnálom, de már minden halam elkelt. Reggel nézz be ismét, éjjel kihajózom. Ha szeretnéd, félreteszek neked néhány szép példányt.

Hangja rekedtes volt, és lehelete bűzlött a pipától, de ezek közül egyik sem zavart. Tudtam, mit akarok, és azt az információt bármi áron megszereztem volna.

- Nem, köszönöm, most nem a hal miatt jöttem. Nem ismeri véletlenül Lucy Raynoldsot? Tudja, csak a hajó neve miatt gondoltam, hogy van köztük valami kötelék.

Az öregúr beletúrt a szakállába, homlokára ráncok szöktek. Hangosan kifújta a levegőt, majd nagyobbra tárta az ajtót és beinvitált.

Melegebb volt benn, mint számítottam rá, s csak mikor a kis kandalló elé beálltam tűnt csak fel, mennyire fázom. Fogaim kotoncoltak a vacogástól, s egy pillanatig megszólalni sem bírtam.

- Lucy az én kis unokám. Hetek óta nem hallottam felőle. Azelőtt itt lakott velem a hajón, de nemrégiben összekaptunk, s úgy döntött, nem tűr meg tovább maga mellett. Azóta nem is beszéltünk.

Úgy tűnt, mintha sírna, de nem akartam kínos helyzetbe hozni, ezért inkább úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre. Belekortyoltam a kezemben lévő bögre teába; átjárta a testemet a melegség.

- Nincs ötlete, hova mehetett? – a hangom gyenge volt, tele izgalommal, kétségbeeséssel. Ám az öreg csak rázta a fejét.

- Úgy tudom, hogy a nagymamájának a virágboltjában dolgozik.

- Onnan már elment.

Vörös szemeivel rám nézett, s tekintetében valami megfogalmazhatatlan fájdalom volt látható. Összeszorult tőle a szívem.

- Mondja, mit akar?

- Csak szeretném megismerni.

- Tudja mit? Én nem tudok segíteni. Ha akar, nézzen be néhanapján, hátha visszajön addigra. De most, attól tartok, nem leszek hasznára.

Az öreg nem sokkal ezután meghalt, de azelőtt még adott nekem egy fényképet Lucyról. A képen lévő lány tekintetében boldogság csillant, arcán vidám mosoly terült szét. Hosszú, hullámos, gesztenyebarna haja, mely hajráffal volt felfogva, a vállára omlott, nyakában pedig ott lógott egy fából faragott szarvas, amely épp vágtatni készül. Addigra a kép már csak egy papírdarab volt, amit berakhattam a tárcámba, hogy minden nap láthassam Őt, de ahhoz már kevés volt, hogy valóban eleget tegyen a vágyaimnak. Ugyanis azon a napon Lucy már egy kedves ismerősöm volt, a barátnőm, akit mindennél jobban szerettem.

Miután azon az estén kiléptem a hajó ajtaján és lemásztam a létrán, vettem csak észre, mennyire megéheztem. A sok izgalom eltompította a belső érzékelésemet, s csak mikor lecsillapodtam tértek vissza teljesen az érzéseim. Addig csupán a felemésztő kíváncsiság és a kín volt jelen bennem. Éhségemben tehát hazafelé menet betértem egy gyorsétterembe, hogy egyek egy hamburgert vagy kettőt és igyak egy kólát, hogy megemelkedjen kicsit a vércukorszintem. Beléptem a helyiségbe, rögtön arcon is csapott a meleg. Kerestem egy szabad asztalt, egyet az étterem legtávolabbi sarkában, és leraktam a kabátomat, a sapkámat, kesztyűmet, majd a pulthoz léptem. Feltekintettem a menüsorra, hogy lássam, mik közül lehet választani, majd lenéztem a pultosra. Háttal állt nekem a fiatal lány, így az arcát nem láttam, csak hullámos, barna haját, de mégis volt benne valami ismerős. Mikor észrevette, hogy rá várok, megfordult. Elállt a lélegzetem; egy csillogó, kék szempárral néztem farkasszemet, s mikor a lány felismert, meleg mosolyra húzódott a szája.

- Szia! Mit adhatok?

* * *

Lassan, kínzóan lassan közeledem az ajtó felé. Út közben a kést kiejtem a kezemből s most a nadrágom zsebében kezdek el kutatni. A balban nem találok semmit, de a jobban ott van egy bontatlan csomag óvszer… és a kulcsom. Másik kezemet a kilincsre teszem, majd egy pillanat tétovázás után előkapom a kulcsot és kétszer is eltekerem a zárban, hogy biztos legyek a dologban. Erőtlenül a földre rogyok, arcomat kezeimbe temetem, és zokogni kezdek. A kulcscsomót mérgemben elhajítom a szoba másik felébe, de túl erőset dobok, s az nagy csörömpöléssel átrepül az ablakon, ki az utcára.

Nincs sok időm, cselekednem kell. Most, hogy eldöntöttem, hű maradok feleségemhez és hamarosan születendő gyermekemhez, nem maradt más választásom. A vágy, az őrjítő kényszer, hogy átmenjek a másik szobába és hanyatt döntsem azt a lányt szinte felemészt, én pedig nem vagyok teljesen józan, így nem bízhatok magamban száz százalékig.

Felállok a padlóról és elindulok visszafelé az ágyamhoz. Felkapom a földről az elejtett késemet, párszor megforgatom ujjaim közt, időt hagyva magamnak, hogy újra és újra átgondoljam a dolgokat.

Ha most ezt megteszem, többé nem láthatom Lucyt, és sosem tudhatom meg, milyen apának lenni. Gyermekem félárván fog felnőni abban a tudatban, hogy az apja gyenge volt, egy gyáva alak, és inkább feladta a küzdelmet, mint hogy szembenézett volna önmagával, a sorsával.

Lefekszem az ágyamra és a plafont bámulom. Szemem az órára téved, s csalódottan veszem tudomásul, egyre fogy az időm. Vagy most azonnal megteszem, és békében meghalok, azzal is fájdalmat okozva az én szeretett feleségemnek, vagy pedig felhagyok az ostoba tervemmel és megvárom, míg megérkezik, közben is szenvedek. Mindkettő gyáva megoldás. De talán még jóra fordulhatnak a dolgok. Talán még nem késő rendbe hozni mindent. Lucy szeret engem, kitart mellettem, bízik bennem, és úgy tűnik, nem tudok olyan dolgot tenni, amiért elhagyna engem. De vajon megérdemlem-e, hogy valaki ennyire szeressen? Nem én!

Már csak tíz percem maradt. Nem tétovázhatok tovább. Döntést kell hoznom. Kezem-lábam remeg, izzad a tenyerem és a homlokomról is csorog le a sós lé. Bűzlök, mint egy görény, elsősorban az alkoholtól és a cigarettától, és még verejtékszag is terjeng körülöttem.

Kést fogó kezemet a magasba emelem, s bal csuklómban futó vastag, lüktető ereket célba véve lesújtok.

Mellé megy. Hogy őszinte legyek, le is lassítottam, mikor már csak pár centi volt a kés hegye és a bőröm között.

Nem merem megtenni. Nem akarom látni, ahogy spriccel a vér, nem akarom Lucy szenvedő arcával a szemem előtt leélni utolsó perceimet. De tudom, mégis tudom, hogy már nincs más választásom, meg kell tennem.

Az órára pillantok. Még hét perc. Hol késlekedik?

Futó lépteket hallok a folyosóról, s valaki elkezdi rángatni az ajtót. Eljött hát az én időm. Most vagy soha.

Kezemet újra a magasba emelem, s ismét lesújtok vele, ezúttal se nem lassítva, se nem elvétve a célt. A penge abban a pillanatban hatol át a bőrömön, a húsomon, az ereken, mikor az ajtó kinyílik és beront rajta a kedvesem. Gyenge hangon még elsuttogok egy „szeretlek”-et, majd lehunyom a szememet, és hagyom, hogy a vér spricceljen, a könny pedig csorogjon.

* * * 

Szóval, ott ültem a pultnál és az arcába néztem, Lucy meg csak mosolygott rám. Megint elfogott a kényszer, hogy rohanjak, de hogy nézne már ki, ha ismét megfutamodnék? Nem, semmiképp sem tehettem. Ott kellett maradnom.

Megköszörültem a torkomat, hátha attól kijön majd valami hang a számon, de semmit nem tudtam mondani. Kinyitottam és becsuktam a számat, majd ismét kinyitottam és újra becsuktam. Ezt játszottam mindaddig, míg Lucy el nem kezdett nevetni.

- Emlékszem ám rád! Nehogy azt hidd, hogy sikerült elfelejtenem téged.

Csábosan mosolygott; kicsit csücsörítette a száját, de nem olyan csitrisen, hanem azon a nagyon bájos módon. Lejjebb hajtotta a fejét és pilláin keresztül tekintett újra fel rám. Azt hiszem, flörtölni próbált velem, de nem voltam benne teljesen biztos. Nem voltam valami tapasztalt a nők terén.

- I.. igen. A virágb…bolt. – kész. Ennyi tellett tőlem. Ettől újra nevetni kezdett. Végül odanyújtotta nekem a kezét, én meg megfogtam azt. Puha volt, és kicsit; az én sütőlapát nagyságú tenyeremben szinte teljesen elveszett. Na és mit tettem utána? A számhoz emeltem a kézfejét és megcsókoltam! Tisztára, mintha egy tizennyolcadik századi filmben lettünk volna. Ám ez alkalommal nem nevetett; elpirult.

- Szóval, kérsz valamit? A ház ajándéka.

Visszatért a bátorságom. Szégyenlősen vigyorogtam rá, szinte már ijesztően, de úgy tűnik, őt ez kicsit sem zavarta. Egészen zárásig ott maradtam, beszélgettünk, meghívtam egy kávéra, majd hazakísértem.

Két évvel később, mikor én tizenkilenc lettem, ő meg épp hogy csak betöltötte a tizennyolcat, örök hűséget fogadtunk egymásnak, elutaztunk Párizsba nászútra, majd három héttel később beköltöztünk újonnan vásárol New York-i lakásunkba. Kettőnknek elég nagy volt, de ha családot akartunk alapítani, ahhoz egy házat kellett volna keresnünk. Szerencsére, ez a téma még nem jött szóba nálunk hosszú-hosszú évekig.

Lucy és én boldogan éltünk, mindenben támogattuk egymást, sosem hagytuk, hogy a másiknak baja essen.

Eltelt tíz év, addigra már mindketten jól kereső, érett felnőttek lettünk. Teltek-múltak a napok, zajlott az élet, unalmasan teltek az órák, míg egyik reggel Lucy be nem jelentette, hogy babát vár.

- Nem csodálatos, Matt? Lesz egy gyerekünk!

Arcomra kiült a megdöbbenés, és Lucy meg is ijedt, hogy talán rosszul fogom kezelni a helyzetet, de rögtön elmosolyodtam, felkaptam őt, körbeforgattam a szobában és nevettem, csak hogy ne lombozzam le. De belül éreztem, hogy nincs minden rendben. Úgy tűnt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, mintha kiszakadt volna valami a belsőmből. A szabadság volt az. Teljesen pánikba estem, mert tudtam, ha jön a gyerek, akkor jön, és onnan nincs vissza út. Nem mondhatom egyik napról a másikra azt, hogy én akkor most kiszállok, hogy egy kis pihenő kell. Erről szó sem lehet. Lucyval pedig nem mondhattam el, mennyire kiborított az új hír, mert annyira fel volt dobódva! Más megoldást kellett keresnem. Ebben pedig egy kedves, régi barátom, Jack Daniels volt a segítségemre.

Egyre többet ittam, kevesebbet aludtam, és még gyakrabban sírtam. Hogy honnan volt ennyi könnyem és érzelmem, nem tudom, és hogy miért voltam ennyire kiborulva, arról fogalmam sincs. Abban viszont biztos voltam, hogy ez így nem mehet tovább. Ha így folytatom, a végén még balul sülnek el a dolgok.

Mikor részegen mentem haza, eleinte Lucy próbált elkerülni és hagyta, hagy sírjam ki magam. De idővel rájött, hogy nem bántom, és hogy szükségem van rá. Ilyenkor lassan közeledett felém, hátulról magához ölelt, végigcsókolta az arcomat, a nyakamat, majd az ölembe mászott, és szorosan hozzám bújt. Teljes biztonságban érezte magát, ahogy én is, hisz tudtam, ha valami gond van, rá számíthatok. Próbált is segíteni, de ebben sajnos nem járt sikerrel.

Tudom, őrültségnek hangzik, de napról napra egyre jobb ötletnek tartottam, hogy elhagyjam. Szörnyen éreztem magam miatta, mégis, kezdtem újra megízlelni a szabadság ízét. Az, hogy a nap legnagyobb részében nem voltam teljes tudatomnál ráébresztett arra, milyen jó is volt, amíg a magam ura voltam, amíg nem voltam elkötelezve. Tudtam, ezt akarom megint. De vajon megtehetem-e mindezt Lucyval, főleg azok után, hogy annyi időt, türelmet áldozott rám? Kétlem. Mégis, mikor egyik este hazatértem a munkából, nem a poharam, hanem kedvesem keze után nyúltam. Ölembe ültettem, mint mindig, ha féltem, orromat a hajába fúrtam és mélyen beszívtam édes illatát, majd egy forró csókot leheltem a füle mögötti puha bőrfelületre. Éreztem, amint megrezzen karjaim közt.

- Drágám, beszélnünk kell. Komolyan.

Szembe fordult velem, és láttam, hogy érzi, nincs minden rendben. Tekintete elhomályosult, s úgy tűnt, mintha máris a sírás szélén állna.

- Akármi is nyomja a szívedet, kérlek, mondd el. Hiszem, hogy együtt meg tudjuk oldani.

A torkom kiszáradt, s úgy éreztem, mintha egy egész gombóc akadt volna meg rajta, akár csak az első alkalommal, mikor beszéltünk. De tudtam, hogy meg kell tennem, el kell mondanom neki, mit érzek, vagy idővel beleőrülök az egészbe. Vettem tehát egy mély lélegzetet, és belekezdtem a mondandómba.

- Nekem ez így túl gyors. Sajnálom.

Eleinte még próbálta leplezni, de nem bírta tovább; kitört belőle a nevetés.

- Túl gyors? Miről beszélsz? Tíz éve vagyunk házasok.

- Igen, de nekem idő kell még. Fiatal vagyok, te is, és szerintem még nem állunk készen egy babára.

- Én igen.

- De én nem.

Csend telepedett a szobára.

- Én nem tudok megbirkózni ezzel. Még csak most kezdődik el az életem. Végre van biztos állásom, egy kényelmes házam és egy gyönyörű feleségem. Annyi tervem lett volna még, annyi álmom! – megbicsaklott a hangom a végére. Ne, nem sírhatok! – És a banda…

- Semmiről nem kell lemondanunk, Drágám! – suttogta a fülembe, majd hosszan megcsókolt. Lecsordult egy könnycsepp az arcomon.

- De minden megváltozik majd! A gyerek köré kell kiépítenünk majd az életünket.

- Erről szól az egész élet! Nem érted?

Nem, és ő sem értette. Én nem álltam készen. De nem akartam vele vitatkozni. Bólintottam tehát. Úgy tűnt, nem maradt más választásom: le kellett nyelnem a békát.

- Ne aggódj, Matt! Mire a szülésre kerül a sor, már másképp fogsz hozzáállni a dolgokhoz.

Nem így lett. Három héttel később újra leültünk beszélni. Addigra már inni kezdtem, mert egyre nagyobb volt rajtam a nyomás, Lucy pedig nem veszekedett velem emiatt. Nem egyszer próbált lebeszélni az alkoholról, de minduntalan leintettem. Habár fizikailag nem bántottam, nem, azt soha nem tettem volna, láttam rajta, hogy nehezen viseli el azt, amit magammal művelek. Kezdett ő is összeroppanni. Kettőnk közül még mindig ő volt az erősebb, mindig is így lesz, gondoltam, mikor megkértem a kezét, és ezt így találtam rendjén. Mellettem állt, s néha láttam, hogy már feladni készül, de sosem roppant össze.

- Nem bírom. – suttogtam, mert a sírás fojtogatott, és alig jött ki hang a torkomon. – A banda kezd szétesni, nincs sikerem a munkában. Ha kirúgnak és a koncertekről is lemondhatok, mi lesz velünk? Mondd, mi? A te fizetésedből nem tudjuk eltartani magunkat, főleg, ha majd elmész szülési szabadságra. Tönkre fogunk menni.

- Jaj, ne mondj ilyeneket! – duruzsolta, miközben a hajamat simogatta. Csókot lehelt a homlokomra, s szorosan magához ölelt.

- Tudod, a dogok kezdenek bonyolulttá válni. Összenyom a sok teher.

- Lehetőségeinktől függően kell a legjobbat biztosítani majd a kisbabánknak, és az nem számít, hogy mikből kell gazdálkodnunk. Kérlek, ne aggódj emiatt.

- Idő kell nekem. Egy kis magány.

- Felhívjam a főnöködet, hogy engedjen el szabadságra?

- Nem. Itthonról kell elmennem.

Arcára kiült a félelem, és hirtelen zokogásban tört ki. Könnyes arcát a nyakamba temette, s mikor újra megszólalt, hangja élesen csengett.

- El akarsz hagyni? Ezt szeretnéd? Magamra akarsz hagyni a babával? Ne tedd, kérlek, szeretlek! Nélküled nem tudom végig csinálni.

- Ne… nem… megy…

Minden tagom remegett már. Kibújtam az öleléséből, s az ajtóhoz léptem. Felkaptam a telefonomat, a kulcsaimat, a kabátomat pedig átdobtam a vállamon.

- Sajnálom. Ha nem akarok megőrülni, el kell tűnnöm valahova. Szeretlek. Ígérem, visszajövök majd. Vigyázz magadra!

Azzal feltéptem az ajtót, és kedvesem zokogásának a hangjával a fülemben futottam végig a lejárón az autóig, majd miután bekötöttem magam, beindítottam a kocsit és órákon keresztül hajtottam keletnek, nem nézve, merre megyek. Mikor besötétedett, megálltam egy motelnál éjszakára. Másnap Pár száz kilométert visszavezettem, hogy a közelben legyek, ha Lucynak szüksége van rám. Haza nem mehettem, ott veszélyben volt a józan eszem. Ez a távolság pont megfelelt: elég közel, mégis megfelelően messze. Már csak idő kérdése volt, hogy mikor látom újra kedvesemet.

* * *

Kezdem érezni, ahogy elhagy az erő, és hogy lassan öntudatlanságba süllyedek. Pontokat látok a szemem előtt, sípol a fülem, és már nem tudok tisztán gondolkozni – mintha az eddig ment volna. Arra még emlékszem, hogy Lucy berontott az ajtón, de utána már csak képeket látok. Itt van előttem kedvesem arca, amint zokog, és a nevemet kiáltja. Lecsatolja övét a nadrágjáról és a bal karom köré csavarja. Szorosan meghúzza, hogy csillapítsa a vérzést, majd előkapja a telefonját és felhív valakit. A mentőket, gondolom. Vagy a hullaházat, mivel abban bízik, hogy már nincs visszaút, menthetetlen vagyok.

A következő pillanatban lelassul a szívverésem, abbamarad a sípolás, nem látom már a pontokat, sem szerelmem arcát, csak a sötétséget. Érzem, ahogy teljes mértékben átjárja a testemet a béke, a megkönnyebbülés. Imádkozom az éghez, hogy vigyázzon a családomra, és hogy bocsássa meg gyengeségemet. Végül lehunyom a szememet, elernyednek az izmaim, én pedig azt hiszem, meghalok.

* * *

Romantikus leánykérést terveztem. De persze, mint mindent, most ezt is elszúrtam. Azt akartam, hogy meglepetés legyen, ám a gyűrű a kabátzsebemben maradt, a kabátom meg mocskos volt, úgyhogy anya fogta és kirakta a mosásba. Még az volt a nagy szerencse, hogy átkutatta a zsebeit, különben nem is tudom, mi lett volna. Habár, ilyen körülmények között azt hiszem, ez nem mondható szerencsének.

- Ez meg mi, Matty? Elmagyaráznád, honnan szerezted?

Olyan hangosan kiáltott rám, hogy szerintem a szomszédok is hallották, és azt feltételezték, hogy fegyvert tartok a szobámban, vagy esetleg marihuánát. Sajnos, Lucy is jelen volt, és nem volt időm elrejteni a gyűrűt, mielőtt észrevette volna. Vörös fejjel, zihálva vettem ki a kis dobozkát anyám kezéből, majd Lucy elé léptem, letérdeltem, és feltettem neki életem legfontosabb kérdését.

- Lucy Ella Raynolds, leszel a feleségem?

Csend telepedett a szobára, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha nem az én zihálásom lett volna a leghangosabb dolog a kis helyiségben.

- Nem!

 Ez anyám kiáltása volt. Életemben most először kívántam azt, bár ne kéne vele élnem. Hirtelen azt hittem, Lucy utasított vissza ilyen erőszakosan, majd mikor rájöttem, hogy kedvesem szája mindvégig csukva volt, újdonsült lelkesedéssel fordultam felé. Szemeibe addigra már könnyek gyűltek, s mikor bólintására felálltam, a nyakamba ugrott és hosszan, forrón megcsókolt. Azt hiszem, büszkén mondhatom, hogy az volt életem legboldogabb pillanata.

Következő kép: én az oltárnál állok, Lucy pedig gyönyörű, fehér ruhában közeledik felém, kezében csokorral, fején hó színű fátyollal. Az övével ellentétben az én hosszú hajam fel volt kötve, hogy ne lógjon bele a szemembe vagy arcomba, azzal eltorzítva az összes esküvői fotót. A szakállamat is leborotváltam, hogy mikor elcsattan az első hitvesi csók, ne szúrja vagy csiklandozza meg szerelmem arcát, még a végén elnevette volna magát vagy csak elkapja a fejét tőlem. Milyen kínos lett volna!

Látom magam előtt, ahogy felragyog az arca, mikor a pap megkérdezte, Lucy Ella Raynolds, elfogadod az itt jelen lévő Matthew Collinst hites férjedül? Azt felelte, igen. Majd a pap hozzám fordult, Matthew Collins, elfogadod-e az itt jelen lévő Lucy Ella Raynoldsot hites feleségedül? Azt feleltem, igen. Mostantól házastársakká nyilvánítalak titeket, megcsókolhatod a menyasszonyt, hangzott a válasz erre. Kedvesem arca felé nyúltam, megfogtam a csipkés anyag két sarkát, átemeltem a fátylat a fején, majd szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam. Még most is éreztem a számban mennyei ízét, pedig már nem is voltam igazán magamnál…

Elúszik a kép, a következő, ami előttem van, az a nászéjszakánk. A lassú, gyötrelmesen lassú mozdulatok, a szerelmes tekintetek, a forró érintések, érzéki csókok, az illatok és a hangok… egyszerűen csodás, ez nem lehetett földi érzés. Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy mindezt csak úgy eldobtam magamtól, mert bepánikoltam? Mert nem akartam kudarcot vallani, mint férj, és mint apa? Már megtettem. Kudarcot vallottam abban a pillanatban, amint a kést átszúrtam a bőrömön. Több idő kellett volna gondolkodni. Nem lett volna szabad elmennem otthonról. Ha maradtam volna, Lucy segített volna áthidalni ezt a kritikus időszakot. Talán minden jobbra fordult volna. Esetleg másképp tekintettem volna magamra, a világra, ha nem kezdem el önmagamat roncsolni. Szegény Lucy. Sosem fog megbocsájtani nekem azért, amit tettem. Gyermekem pedig látatlanul is gyűlölni fog. De ez kell nekem, megérdemeltem.

A képek eltűnnek, és már nem látom szerelmem csillogó szemét, széles mosolyát, nem érzem többé ízét a számban, sem puha bőrének érintését. Soha.

* * *

A kórházban térek magamhoz. Bal kezemen vastag, fehér kötés van, jobb karom és a lábaim pedig az ágyhoz vannak szíjazva. Mellettem áll egy monitor, ami élesen sípoló hangot ad ki. Sötét van; éjszaka lehet. Nem hallok hangokat, csak szuszogást, pedig az enyémen kívül nincs másik ágy a szobában. Körbenézek, hátha ki tudok venni valamit a nagy feketeségből, de a szemem még nem szokott hozzá a fényhiányhoz. Kell neki egy perc, hogy magához térjen.

Jobbra fordulok, és meglátok egy alakot, aki a fotelben összegömbölyödve fekszik. Tőle jön tehát a szuszogó hang! Megpróbálok felülni az ágyban, de a szíjak visszatartanak. Hangosan felnyögök, mire az árnyalak megmozdul, s azonnal hozzám ugrik.

- Matt, ébren vagy? Tényleg ébren? Tudod ki vagyok?

Mielőtt válaszolhatnék, már fenn is van az ágyamon, a lábai közé vesz és a mellkasomra feküdve megcsókol. Sajnos eközben rátámaszkodik a bekötött kezemre, mire én kiadok egy mély, hörgő hangot. Ijedten hőköl hátra.

- Jaj, úgy sajnálom, Drágám, én csak… én…

Sírni kezd. Legszívesebben karjaimba zárnám, de a szíjak még mindig nem engednek. Halkan ismételgetem a nevét.

- Hívok egy orvost, és leszedik a szíjakat, jó? Megígéred, hogy utána rendesen viselkedsz majd?

Némán bólintok. Csak hagy öleljem már meg a feleségemet! Ameddig magamra hagy, elmormolok egy gyors imát, amiért nem haltam meg, amiért megakadályozták, hogy valami őrültséget kövessel el. Persze a fájdalom és a félelem még mindig nyomta a szívemet, de ezt betudtam az öngyilkossági kísérletem szövődményeként. Sok vért veszthettem.

Pár perccel később be is lép egy fiatal nővérke, mögötte pedig az én gyönyörű nejem. Még így, tíz év házasság után is minden nap szerelmes leszek belé, és csak várom a pillanatot, mikor ébredek fel, mert tudom, hogy csak álom lehet az, mikor egy ilyen szép lány engem akar. Főleg azok után, amiket tettem.

- Hogy van? – kérdezi a nővérke.

- Jól. – a hangom rekedtes. – Egy kis vizet kaphatnék?

- Természetesen. – odanyújt nekem egy műanyag poharat, én pedig kiiszom az egész tartalmát. Visszaadom neki, hogy újratöltse, s azt is lehajtom. Három-négy pohár után, mikor úgy érzem, beszélni is tudok, köhintek egyet, s Lucy után szólok, kitartva sebesült kezemet. Meleg mosollyal az arcán lép oda hozzám és simogatja meg a kötésemet.

- Levehetnénk a szíjakat róla?

- Sajnálom, de nem tehetem. Azok után, hogy öngyilkossági kísérletet hajtott végre, csak pszichológiai utasításra fejthetjük le a kötést.

- Semmi gond. – motyogom, mikor látom, hogy Lucy újra szóra nyitná a száját. – Nincs baj. A lényeg, hogy itt vagy velem.

- Rendben, Drágám. De most aludj, pihenned kell.

- Menj haza, kimerült vagy te is. Miattam ne aggódj. Nem mehetek sehova. – vigyorgok, és szabad kezemmel a szíjakra mutatok. Bele nyilall a bal karomba a fájdalom. Felnyögök.

- Jobb lesz, ha itt maradok. – bólint Lucy, és lefekszik mellém. Öt perc sem kell hozzá és már alszik.

Most, hogy tudom, biztonságban van, én pedig újra vele lehetek, békében hajtom álomra fejem, de sajnos nem tudok elaludni. A fájdalom és a félelem a szívemben csak egyre erősödik, és nem elvonási tünetek miatt, hanem azért, mert tudom, ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. A célom még mindig ugyanaz volt: elfutni a kötelesség, a bezártság elől. Nem maradhatok vele. Többé már nem. Amint kiengednek innen, el kell hagynom a várost, az országot, ezt a földrészt. Ha nem teszem, megismétlődhet minden, és talán legközelebb nem leszek ilyen szerencsés. Inkább élek nélküle, minthogy végleg elhagyjam. Idővel esetleg benő a fejem lágya és rájövök, mekkora hibát követtem el. De addigra biztos talál majd valakit, aki kitartóbb, aki nem hagyja magára, és aki jobban szereti. Mert hiába vagyok oda érte, hiába adnék meg bármit azért, hogy boldoggá tegyem, tudom, hogy ha képes vagyok elhagyni, nem szeretem eléggé, ő pedig nem ezt érdemli.

Meg kell tennem, nincs apelláta. Muszáj eltűnnöm. Idővel visszatérek majd, de szabadságra vágyom.

Talán hiba volt elkapkodni a nősülést. Vajon ha akkor várok még, másképp alakulnak a dolgok? Ha nem lettem volna ennyire bizonytalan a jövőmet illetően, ha nem lettem volna biztos abban, hogy álmodom, vajon akkor is ennyire akartam volna ezt az egész esküvőt? Fogalmam sincs. Erre kell rájönnöm, ezt kell eldöntenem. Most.

* * *

A bőröndöm becsomagolva és a csomagtartóba helyezve, ruháim előkészítve, irataim és a tárcám pedig az anyósülésen hevernek. Lucy alszik, a baba is szunyókál még, de ki tudja, talán csak percek kérdése, és felébred. Sietnem kell.

A konyhában állok, egy alsónadrág van rajtam, kezemben egy bögre kávé, az előttem lévő pulton pedig a reggeli újság. A gazdasági rovatot böngészem, az árfolyamokat, majd átlapozok a hirdetésekhez és végigpásztázom a sorokat. Szállások, egyik olcsóbb a másiknál, de nem túl ígéretesek.

Biztos ezt akarom csinálni? Az utóbbi hét hónapban olyan jól bírtam. Most mégis mi változott?

A válasz az, hogy semmi. Nem változott az égvilágon semmi. Nem akarom ezt, és kész. Az apaság nem nekem való. Férjként csődöt mondtam már azon az estén, mikor majdnem meghaltam. Hiába ígértette meg velem Lucy újra és újra, hogy nem hagyom itt többé, titkon mindig azt válaszoltam, hogy sajnálom, de nem tehetem. Végre felhagytam az ivással, és észrevettem a hibáimat, amiket csak egyedül, magamban hozhatok helyre. Látom már, hogy mi zajlik a világban, hogy mit akarok, hogy mit várok a jövőmtől. És abban a jövőben, amiben élni szeretnék, nincs feleség, nincs gyerek, csupán könyvek, írógép, és magány. Csak azt bánom, hogy erre nem korábban jöttem rá, még azelőtt, hogy ekkora fájdalmat, csalódást okoztam volna a családomnak.

Lucynak azt írom majd a levélbe, hogy dolgozni megyek, és talán későn jövök haza, mert gyűlés lesz este. Mekkora tapló vagyok! Hetekkel ezelőtt felmondtam már, és az öltöny, amit kikészítettem, az is kölcsönzői. Út közben vissza kell majd vinnem, vagy a búcsúlevél mellé még egy vaskos csekket is hozzácsaphatok majd. Úgy tervezem, hogy Ravennáig megyek. Az autómat eladtam, a repülőtéren találkozom majd a vevővel, így, búcsúzóul még vezethetem pár száz kilométeren át. Telefonszámot is váltottam, hogy Lucy ne kereshessen, és direkt nem írtam fel az övét sem, mert még kísértésbe esnék, hogy felhívjam és bocsánatot kérjek újra és újra, és ígérgessek neki olyan ostobaságokat, mint hogy visszajövök, csak várjon rám, legyen türelemmel.

Mélyen legbelül tudom, hogy többé nem találkozom már vele. Fáj a gondolat, hogy önszántamból ellököm magamtól, de úgy érzem, nincs más választásom, vagy megfulladok.

Lassan felsétálok a közös hálószobánkba, felkapom magamra az öltönyt, és már épp indulnék az ajtó felé, mikor valami belső erő a nyakamnál fogva visszaránt.

Búcsú nélkül akarsz elmenni? – kérdezi egy belső hang. Igaza van. Legalább ennyi kijár neki. A búcsúlevéllel úgyis összetöröm a szívét, de a gondolat, hogy nem szó nélkül hagytam itt, talán majd megbékíti. Idővel.

Az ágyhoz lépek és egy fájdalmakkal teli, szenvedélyes csókot nyomok a homlokára. Torkom összeszorul, de erősen küzdök az áruló könnyek ellen. Ha most sírni kezdek, mindenre rájön, és megpróbál majd visszatartani. Ezt nem engedhetem meg magamnak.

Nem ébred fel eme gyöngéd búcsúra, s ezzel nagy mértékben megkönnyíti a dolgomat. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer látnom kell az elgyötört tekintetét. Óvatosan a kiságyhoz sétálok, s nehogy felébresszem a kis Jesst, be sem nyúlok hozzá, csak elnézem egy percig, tűnődve azon, vajon milyen lesz majd, ha felnő.

Gyáva alak vagyok. Egy szörnyű féreg. De nem maradt más választásom.

Kilépek az ajtón, s vissza sem nézve az autómhoz ballagok. A motor zajtalanul beindul, rálépek a gázra és már ott sem vagyok.

* * *

Alig öt perc telt el azóta, hogy elhajtottam a ház elől. A gondolatok össze-vissza kavarognak a fejemben, nem is figyelem, merre megyek.

Vajon jól tettem, hogy eljöttem?

Ne! Megőrültem? Mégis mit képzelek? Hogy lehettem ilyen hülye? Vissza kell fordulnom.

A következő kereszteződésnél beveszek egy száznyolcvan fokos kanyart, és elindulok az ellenkező irányba. Vissza oda, ahol minden kezdődött.

El kell mennem újra a háznál. Én bolond! Hiszen a repülőtér ebben az irányban van! 

2013. 08. 26- 09. 29.