A lény
Hideg, nyirkos este volt. A nap már rég lement, az óra elütötte az éjfélt, az utcán senki sem mászkált. Mindenki aludt már. Mindenki, kivéve az ágyában fekvő árvát. Az apró kisfiú magányosan forgolódott fekhelyén és szüleire gondolt, akik hosszú idő óta nem kísérték ágyba, nem adtak neki jóéjt-puszit, nem simogatták meg a buksiját vagy mondták neki, hogy: „mindketten büszkék vagyunk rád, fiam.” Hosszú évek óta. Alig telt el pár nap anélkül, hogy az épphogy hét éves gyermek ne gondolt volna halott felmenőire.
Egy roppant hasonló, ám esős estén történt minden. Nagyjából kilenc óra lehetett. Az útviszonyok nem voltak kedvezőek; a nedves aszfalton egy épp hazafelé tartó, öreg Mercedes vezetője elveszítette az irányítást a kocsi felett, és a sűrű erdő fáinak egyikébe csapódott. A férfi, aki a kocsit vezette, harmincnégy éves volt, a kormánynak dőlve találták meg, szőke haja vörösen csillogott a rá fröccsent vértől. Mellette ülő felesége, aki meglehetősen nagytermetű volt, rövid, fekete, tüskés hajjal rendelkezett. Holttestét nem találták meg. Ülése helyén csupán egy olló volt és néhány fonalfoszlányt. A rendőrség megvizsgálta a tárgyakat, ám semmilyen ujjlenyomatot nem találtak rajta, amin elindulhattak volna.
Természetesen ott volt az apró csecsemő is az autóban, hát persze, hogy ott volt. Csak éppen aludt. Sem a csattanásra nem ébredt fel, sem anyja utolsó sikolyára, vagy apja csontjainak reccsenésére. Még akkor is szunyókált a pici, mikor már messziről hallani lehetett a mentőautó szirénáját, és egy arra lopakodó, ismeretlen, leírhatatlan valami az autóhoz vonszolta magát, kezében egy ollóval, egy gombolyaggal és egy kisméretű anyagdarabkával. A valami alig érte el az egyméteres magasságot. Sikerült a kocsihoz húznia szakadt lábát, csonka kezével feltárta az ajtót, megragadta a termetes asszonyságot, és nem létező izmait megfeszítve kihúzta a nőt a helyéről. Bevonszolta az erdőbe, és nekilátott dolgozni. Nem vette észre, hogy amint előhúzta apró kését, elvágta vele a combját. Ám vér helyett valamiféle fehér anyag türemkedett ki a lábából. Az sem tűnt fel neki, hogy a nagy erőlködésben az ülésen felejtette az ollóját, és hogy a kezében tartott anyag foszlani kezdett. De mindez nem érdekelte.
Mire a mentősök kirángatták a férfit a kocsiból és a szokásos, fekete zsákba zárták, továbbá biztonságba helyezték a mélyen alvó, tudatlan kisfiút a rendőröknél, a valami és a nő már messze jártak. Az idő későre járt, másnap volt már, mikor kiderítették, hogy nem ketten, hanem hárman voltak a járműben. Ha a kisfiú nem kezd el sírni és – ilyen fiatal korban szokatlan módon – nem hívja az édesanyját, a rendőröknek fel sem tűnik, hogy a keresett személy, a termetes asszonyság is velük volt a gyilkos pillanatban, ám rejtélyes módon nyoma veszett a balesetet követő pár percben. Sosem találtak rá. A nyomozók átkutatták a környező erdőt, bekopogtattak a legközelebbi faluk minden házába, ám a lakók a balesetről sem hallottak, nemhogy egy eltűnt nő kilétéről fogalmuk lenne. Így hát nem volt mit tenni; a rendőrség eltussolta az ügyet, nehogy a főnök megtudja, és a nőt csak szimplán eltűntnek nyilvánították. A fiú szülők nélkül nőtt fel. Apai nagynénje, a falu legvénebb csirkéje viselt gondot rá, míg egy szép napon ő is távozott az élők sorából. A szomszédok ellátták a fiút; beszélgettek vele, enni vittek neki, de hiába. Ami történt, megtörtént. A fiúnak beforratlan sebei voltak, a lelke megszakadt. De ennek már hét éve. A kissrác most ott feküdt az ágyán, és azon gondolkozott, vajon milyenek lehettek a szülei. Alig volt pár hetes, mikor elveszítette őket. Képeket látott róluk, de eldobta mindet. Azt mondta, ezek nem az ő szülei, egyáltalán nem hasonlít rájuk. Ez igaz is volt.
A fiú átfordult a másik oldalára és behunyta a szemeit. De nem azért, hogy aludjon, ó, nem. Felidézte magában a reggel látott filmet. Vicces film volt, nevetett is volna rajta, ha a lelkét nem nyomta volna a keserű bánat. Olyan szívesen felhorkantott volna az elhangzott poénon, akart egy jót kacagni, egy olyat, amibe még a ház is beleremeg, de nem ment neki. Sötétség borította a lelkét, és ahelyett, hogy hahotázott volna, elsírta magát, de úgy igazán. Csak bőgött, bőgött, folyamatosan, de a könnyei nem akartak elapadni, egyre csak sírt, és nem tudott mit csinálni. A pólóján már méretes folt volt. Lekapcsolta a tévét.
Újra eszébe jutott a bohóc, amit látott, a kutya, a sok lufi, a rengeteg, kacagó kisgyerek és felnőtt, és már majdnem sikerült neki is nevetnie, így, az ágyban fekve sokkal könnyebbnek érezte a dolgot, már a torkában volt a fojtó, köhögésszerű hang, de nem. Nem nevetett fel.
Átfordult a másik oldalára, most az előző nap játszott kártyaparti jutott eszébe. A szomszéd kislány látogatott el hozzá. Nagyon szerették egymást, de a fiú valahogy nem tudott úgy szeretni. Marta a szívét a fájdalom. Annak ellenére, hogy ő nyerte meg az összes meccset, nem tudott örülni a győzelmének. Előtte volt a kislány képe, ragyogó, pirospozsgás arca, csillogó, barna szeme, mely hosszú, dús szempillákkal volt kerítve, és a szája, igen, a szája, mely pirosan, nem is, vörösen csillogott, melyet még a legsötétebb éjszakában is meglátna, melyre, úgy gondolta, élete végéig emlékezni fog. Igen, azok a vörös, dús ajkak, nagyon szépek voltak. Az emlékre elmosolyodott, de nem volt ez boldog mosoly, nem. Ez csak a látszat volt.
A hátára fordult, és elaludt. A kislányról álmodott. A haja az álomban zöld színű volt, az arca fehér, szemei vörösek. És a szája. A szája élénkpiros volt. Igen, de csak a rajta csordogáló vértől. A látvány elborzasztotta a fiút; rémülten hátrált, be a sötét erdőbe, de még mindig maga előtt látta a kislány borzasztó arcát. Elbotlott. Elesett. Felsértette a tenyerét. A fájdalom egészen mélyre hatolt, és csak akkor vette észre, hogy egyenesen beletámaszkodott egy ollóba. Egy sárga nyelű, apró ollóba. Megnézte immár vörös kézfejét, és csak ekkor döbbent rá, mi rémítette meg annyira, mikor meglátta a lányt; nem volt teste! Ajkai csonka nyakából spriccelő vértől voltak pirosak, és nem azért, mert édesanyja cseresznye ízű ajakbalzsammal bekente neki. Nem. Az határozottan vér volt. Felállt, és rohanni kezdett. Egyre sötétebb lett az erdőben. Egyik oldalról egy baglyot hallott huhogni, a másikról valami idegen reccsenés jött...
Nem, a reccsenést nem álmodta. Kinyitotta szemeit, tekintetét a nyitott ajtóra szegezte. Esküdni mert volna, hogy lekapcsolta a villanyt, mielőtt lefeküdt. Igen, korom sötét volt a szobában, mikor nyugovóra tért. Nyújtózott egyet, ásított és lerúgta magáról a takarót. Épp már mászott volna ki a jó meleg ágyából, mikor megnyikordult a padló.
- Ki van ott? – kérdezte a fiú rekedt, remegő hangon, de nem jött válasz. Pár másodpercig néma csend volt, majd újabb nyikorgás. Lekapcsolódott a villany a folyósón, majd újra fel. Még egy nyikorgás. A fiú kétségbeesetten rohant oda az ajtóhoz, becsapta azt, de rájött, hogy a kulcs nincs a zárban. Keresgélni kezdett. Nagy nehezen előkotorta a megfelelő tárgyat éjjeliszekrénye mélyéről, bedugta a zárba és elfordította.
Beletört.
A fiú teljesen kétségbeesett. Sötét volt a szobájában, habár a hold az ablakon keresztül beeresztett valami fényt. A padló és az ajtó alja közötti résben látta, hogy a lámpát valaki – vagy valami – fel-le kapcsolgatja. Lehasalt a földre, remélvén, hátha látja, ki – vagy mi – közeledik. Az egyetlen dolog, amit látott, két, kicsi láb-szerűséget. De nem emberi lábak voltak. Az egyik combból valami kidudorodott. A bőrön öltések voltak, és valami furcsa dolog volt mintaként rajta. Talán tetoválás. A villany lekapcsolódott. Nyikorgás. Léptek, egyre közeledik a jövevény. A fiú sikítva pattant fel és az ajtó melletti falnak lapulva, lélegzet visszafojtva várt. Várta, hogy a lény bejöjjön.
Világosság. A lény egész közel ért az ajtóhoz; lábainak árnyékát a fiú tisztán látta. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ki lehet az? Hogy jutott be? Mit akar tőlem? Ezeket a kérdéseket tette fel magában, közben azon gondolkozott, hova bújhatna el. De rájött, hogy felesleges. Bárhova rejtőzne el, a valami rögtön megtalálná. Esélye sincs. Egy dolgot tehetett: várt.
Ruhaszakadás. Csikorgás. Valami karcolta az ajtót. A fiú jól látta, hogy az ajtón alacsony, emberforma repedés keletkezik. A következő pillanatban reccsenés hallatszott; a vágás mentén kitört az ajtó, és megjelent a jövevény. A sötétben csak a formája látszott. Nagyjából egy méter magas lehetett, egyik keze hiányzott, a másikon nem voltak ujjak. Tenyerében tartotta a szerszámot, amivel a lyukat is csinálta az ajtóra.
A lény közelebb lépett a fiúhoz, majd megállt. A gyermek lábai remegtek a félelemtől, hang nem jött ki a torkán. A valami és a fiú között egyre csökkent a távolság. Két méter... egy... fél méter... tíz centi... A fiú lehajolt, hogy jobban lássa a vendéget, ám nem sejtette, hogy ez mekkora hiba volt.
A lény keze, és a benne lévő tárgy a magasba emelkedett és lesújtott. A fiú életében talán először és utoljára felkacagott. Erős, magas hangja bezengte a házat. A lény kezében tartott valami a holdfényben megcsillant, majd újra a fiút vette irányba.
Sikolyok. Majd csend.
