2011. december 26., hétfő

Saját történet - A lény - Bevezetés

A lény


Hideg, nyirkos este volt. A nap már rég lement, az óra elütötte az éjfélt, az utcán senki sem mászkált. Mindenki aludt már. Mindenki, kivéve az ágyában fekvő árvát. Az apró kisfiú magányosan forgolódott fekhelyén és szüleire gondolt, akik hosszú idő óta nem kísérték ágyba, nem adtak neki jóéjt-puszit, nem simogatták meg a buksiját vagy mondták neki, hogy: „mindketten büszkék vagyunk rád, fiam.” Hosszú évek óta. Alig telt el pár nap anélkül, hogy az épphogy hét éves gyermek ne gondolt volna halott felmenőire.
Egy roppant hasonló, ám esős estén történt minden. Nagyjából kilenc óra lehetett. Az útviszonyok nem voltak kedvezőek; a nedves aszfalton egy épp hazafelé tartó, öreg Mercedes vezetője elveszítette az irányítást a kocsi felett, és a sűrű erdő fáinak egyikébe csapódott. A férfi, aki a kocsit vezette, harmincnégy éves volt, a kormánynak dőlve találták meg, szőke haja vörösen csillogott a rá fröccsent vértől. Mellette ülő felesége, aki meglehetősen nagytermetű volt, rövid, fekete, tüskés hajjal rendelkezett. Holttestét nem találták meg. Ülése helyén csupán egy olló volt és néhány fonalfoszlányt. A rendőrség megvizsgálta a tárgyakat, ám semmilyen ujjlenyomatot nem találtak rajta, amin elindulhattak volna.
Természetesen ott volt az apró csecsemő is az autóban, hát persze, hogy ott volt. Csak éppen aludt. Sem a csattanásra nem ébredt fel, sem anyja utolsó sikolyára, vagy apja csontjainak reccsenésére. Még akkor is szunyókált a pici, mikor már messziről hallani lehetett a mentőautó szirénáját, és egy arra lopakodó, ismeretlen, leírhatatlan valami az autóhoz vonszolta magát, kezében egy ollóval, egy gombolyaggal és egy kisméretű anyagdarabkával. A valami alig érte el az egyméteres magasságot. Sikerült a kocsihoz húznia szakadt lábát, csonka kezével feltárta az ajtót, megragadta a termetes asszonyságot, és nem létező izmait megfeszítve kihúzta a nőt a helyéről. Bevonszolta az erdőbe, és nekilátott dolgozni. Nem vette észre, hogy amint előhúzta apró kését, elvágta vele a combját. Ám vér helyett valamiféle fehér anyag türemkedett ki a lábából. Az sem tűnt fel neki, hogy a nagy erőlködésben az ülésen felejtette az ollóját, és hogy a kezében tartott anyag foszlani kezdett. De mindez nem érdekelte.
Mire a mentősök kirángatták a férfit a kocsiból és a szokásos, fekete zsákba zárták, továbbá biztonságba helyezték a mélyen alvó, tudatlan kisfiút a rendőröknél, a valami és a nő már messze jártak. Az idő későre járt, másnap volt már, mikor kiderítették, hogy nem ketten, hanem hárman voltak a járműben. Ha a kisfiú nem kezd el sírni és – ilyen fiatal korban szokatlan módon – nem hívja az édesanyját, a rendőröknek fel sem tűnik, hogy a keresett személy, a termetes asszonyság is velük volt a gyilkos pillanatban, ám rejtélyes módon nyoma veszett a balesetet követő pár percben. Sosem találtak rá. A nyomozók átkutatták a környező erdőt, bekopogtattak a legközelebbi faluk minden házába, ám a lakók a balesetről sem hallottak, nemhogy egy eltűnt nő kilétéről fogalmuk lenne. Így hát nem volt mit tenni; a rendőrség eltussolta az ügyet, nehogy a főnök megtudja, és a nőt csak szimplán eltűntnek nyilvánították. A fiú szülők nélkül nőtt fel. Apai nagynénje, a falu legvénebb csirkéje viselt gondot rá, míg egy szép napon ő is távozott az élők sorából. A szomszédok ellátták a fiút; beszélgettek vele, enni vittek neki, de hiába. Ami történt, megtörtént. A fiúnak beforratlan sebei voltak, a lelke megszakadt. De ennek már hét éve. A kissrác most ott feküdt az ágyán, és azon gondolkozott, vajon milyenek lehettek a szülei. Alig volt pár hetes, mikor elveszítette őket. Képeket látott róluk, de eldobta mindet. Azt mondta, ezek nem az ő szülei, egyáltalán nem hasonlít rájuk. Ez igaz is volt.
A fiú átfordult a másik oldalára és behunyta a szemeit. De nem azért, hogy aludjon, ó, nem. Felidézte magában a reggel látott filmet. Vicces film volt, nevetett is volna rajta, ha a lelkét nem nyomta volna a keserű bánat. Olyan szívesen felhorkantott volna az elhangzott poénon, akart egy jót kacagni, egy olyat, amibe még a ház is beleremeg, de nem ment neki. Sötétség borította a lelkét, és ahelyett, hogy hahotázott volna, elsírta magát, de úgy igazán. Csak bőgött, bőgött, folyamatosan, de a könnyei nem akartak elapadni, egyre csak sírt, és nem tudott mit csinálni. A pólóján már méretes folt volt. Lekapcsolta a tévét.
Újra eszébe jutott a bohóc, amit látott, a kutya, a sok lufi, a rengeteg, kacagó kisgyerek és felnőtt, és már majdnem sikerült neki is nevetnie, így, az ágyban fekve sokkal könnyebbnek érezte a dolgot, már a torkában volt a fojtó, köhögésszerű hang, de nem. Nem nevetett fel.
Átfordult a másik oldalára, most az előző nap játszott kártyaparti jutott eszébe. A szomszéd kislány látogatott el hozzá. Nagyon szerették egymást, de a fiú valahogy nem tudott úgy szeretni. Marta a szívét a fájdalom. Annak ellenére, hogy ő nyerte meg az összes meccset, nem tudott örülni a győzelmének. Előtte volt a kislány képe, ragyogó, pirospozsgás arca, csillogó, barna szeme, mely hosszú, dús szempillákkal volt kerítve, és a szája, igen, a szája, mely pirosan, nem is, vörösen csillogott, melyet még a legsötétebb éjszakában is meglátna, melyre, úgy gondolta, élete végéig emlékezni fog. Igen, azok a vörös, dús ajkak, nagyon szépek voltak. Az emlékre elmosolyodott, de nem volt ez boldog mosoly, nem. Ez csak a látszat volt.
A hátára fordult, és elaludt. A kislányról álmodott. A haja az álomban zöld színű volt, az arca fehér, szemei vörösek. És a szája. A szája élénkpiros volt. Igen, de csak a rajta csordogáló vértől. A látvány elborzasztotta a fiút; rémülten hátrált, be a sötét erdőbe, de még mindig maga előtt látta a kislány borzasztó arcát. Elbotlott. Elesett. Felsértette a tenyerét. A fájdalom egészen mélyre hatolt, és csak akkor vette észre, hogy egyenesen beletámaszkodott egy ollóba. Egy sárga nyelű, apró ollóba. Megnézte immár vörös kézfejét, és csak ekkor döbbent rá, mi rémítette meg annyira, mikor meglátta a lányt; nem volt teste! Ajkai csonka nyakából spriccelő vértől voltak pirosak, és nem azért, mert édesanyja cseresznye ízű ajakbalzsammal bekente neki. Nem. Az határozottan vér volt. Felállt, és rohanni kezdett. Egyre sötétebb lett az erdőben. Egyik oldalról egy baglyot hallott huhogni, a másikról valami idegen reccsenés jött...
Nem, a reccsenést nem álmodta. Kinyitotta szemeit, tekintetét a nyitott ajtóra szegezte. Esküdni mert volna, hogy lekapcsolta a villanyt, mielőtt lefeküdt. Igen, korom sötét volt a szobában, mikor nyugovóra tért. Nyújtózott egyet, ásított és lerúgta magáról a takarót. Épp már mászott volna ki a jó meleg ágyából, mikor megnyikordult a padló.
- Ki van ott? – kérdezte a fiú rekedt, remegő hangon, de nem jött válasz. Pár másodpercig néma csend volt, majd újabb nyikorgás. Lekapcsolódott a villany a folyósón, majd újra fel. Még egy nyikorgás. A fiú kétségbeesetten rohant oda az ajtóhoz, becsapta azt, de rájött, hogy a kulcs nincs a zárban. Keresgélni kezdett. Nagy nehezen előkotorta a megfelelő tárgyat éjjeliszekrénye mélyéről, bedugta a zárba és elfordította.
Beletört.
A fiú teljesen kétségbeesett. Sötét volt a szobájában, habár a hold az ablakon keresztül beeresztett valami fényt. A padló és az ajtó alja közötti résben látta, hogy a lámpát valaki – vagy valami – fel-le kapcsolgatja. Lehasalt a földre, remélvén, hátha látja, ki – vagy mi – közeledik. Az egyetlen dolog, amit látott, két, kicsi láb-szerűséget. De nem emberi lábak voltak. Az egyik combból valami kidudorodott. A bőrön öltések voltak, és valami furcsa dolog volt mintaként rajta. Talán tetoválás. A villany lekapcsolódott. Nyikorgás. Léptek, egyre közeledik a jövevény. A fiú sikítva pattant fel és az ajtó melletti falnak lapulva, lélegzet visszafojtva várt. Várta, hogy a lény bejöjjön.
Világosság. A lény egész közel ért az ajtóhoz; lábainak árnyékát a fiú tisztán látta. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ki lehet az? Hogy jutott be? Mit akar tőlem? Ezeket a kérdéseket tette fel magában, közben azon gondolkozott, hova bújhatna el. De rájött, hogy felesleges. Bárhova rejtőzne el, a valami rögtön megtalálná. Esélye sincs. Egy dolgot tehetett: várt.
Ruhaszakadás. Csikorgás. Valami karcolta az ajtót. A fiú jól látta, hogy az ajtón alacsony, emberforma repedés keletkezik. A következő pillanatban reccsenés hallatszott; a vágás mentén kitört az ajtó, és megjelent a jövevény. A sötétben csak a formája látszott. Nagyjából egy méter magas lehetett, egyik keze hiányzott, a másikon nem voltak ujjak. Tenyerében tartotta a szerszámot, amivel a lyukat is csinálta az ajtóra.
A lény közelebb lépett a fiúhoz, majd megállt. A gyermek lábai remegtek a félelemtől, hang nem jött ki a torkán. A valami és a fiú között egyre csökkent a távolság. Két méter... egy... fél méter... tíz centi... A fiú lehajolt, hogy jobban lássa a vendéget, ám nem sejtette, hogy ez mekkora hiba volt.
A lény keze, és a benne lévő tárgy a magasba emelkedett és lesújtott. A fiú életében talán először és utoljára felkacagott. Erős, magas hangja bezengte a házat. A lény kezében tartott valami a holdfényben megcsillant, majd újra a fiút vette irányba.
Sikolyok. Majd csend.

2011. június 5., vasárnap

Saját versek - Szotyi

Szotyi
  1. Igaz rád a neved, kicsim,
    Cuki voltál, s nagyon pici,
    Alig lehettél két hónapos,
    Mikor hazahoztalak a vonaton.
  2. Négy évig voltál velünk,
    Bíztál benne, hogy megkedvelünk,
    Hiába aggódtál emiatt,
    Már első nap szívünkbe loptad magad.
  3. Mindig vidám voltál,
    Jöttél felénk és visítottál,
    A ketrecre mászva, a rácsot rágva,
    Követelted az uzsonnádat.
  4. Ahogy eddig megismertünk,
    Téged teljesen megszerettünk,
    Mindig felfigyeltünk hívó szavadra,
    S vittük máris az ételt számodra.
  5. Hogy ne legyél annyira magányos,
    Hoztunk neked egy másik malacot,
    Rögtön jóba lettetek,
    A másik nélkül féltetek.
  6. Egyik nap nem voltál túl aktív,
    S ápoltunk téged, ahogy az ember bír,
    Ám a harcban nem te győztél,
    S vasárnap délután tőlünk elmentél.
  7. Szörnyen fáj, hogy elhagytál,
    De lehet, hogy jobb otthonra találtál,
    Ott, ahol minden örökké tart,
    A békés, végtelen zűrzavar.
  8. Örökké emlékezni fogunk rád,
    A fülemben hallom még a visítást,
    Azokat az édes, hívogató szavakat,
    Melyekkel becsalogattál mindannyiunkat.
  9. Mindig te leszel számomra az,
    Akit ha megláttam, boldog voltam,
    Te voltál az egyik legjobb háziállatom,
    Emlékedet elveszni sosem hagyom.

Szotyi tengerimalacom emlékére, aki 2011. 06. 05-én távozott el tőlünk. Nyugodj békében!

2011. május 2., hétfő

Saját novellák - Mütyür-város lakói - Egy szép napon...

Mütyür-Város lakói – Egy szép napon…
Mütyür-város egy békés hely volt, csak a lakói voltak kicsit hangosak. Naponta tartottak házibulikat és egyéb partikat. A polgármester, William Denis türelmes ember volt, de akaratos. Szerette volna megtartani a városa békéjét, ám ezekkel az emberekkel együtt kicsit nehéz dolga volt.
Egyik nap, egy indulatos lakó este 11 körül betelefonált, és felháborodottan bejelentette, hogy nem tud aludni a szomszédban zajló esti bulik miatt. Sokáig tartott, mire a polgármesternek sikerült megnyugtatni őt, és rávenni, hogy vegyen be egy jó nagy adag altatót. Így is tett, nem is telefonált vissza aznap.
A polgármester sokáig gondolkodott azon, hogy vajon mi tévő legyen most. Végül tollat, papírokat és rengeteg borítékot vett elő, és körmölni kezdte a leveleket, melyekben rákényszerítette a lakókat, hogy hagyják el a városát.
Kapott is másnap néhány felháborodott lakótól választ, de végül mindegyik levél ugyanazzal a mondattal zárult: „De ha maga így parancsolja, megtesszük. Viszont látásra!”
Pár nappal később, mikor a polgármester végigment a városán, hogy ellenőrizze, az összes ember elment-e, rájött: azzal, hogy elküldte a lakókat, ő nem maradt más, mint az utolsó élőlény Mütyür-városban. Rájött arra is, hogy akármilyenek is voltak a körülmények, polgármesternek azért jó volt lenni.
Így történt, hogy William Denis, az egykori polgármester egyedül élt tovább saját, kiürült városában.


Dátum nélkül, régebben írt.

2011. április 26., kedd

Saját verseim - Szörnyeteg

Szörnyeteg

Mindenki szörnyeteg. Ez köztudott.
Ha szomorú vagyok, csak erre gondolok.
Az a szörnyeteg, aki bántja a másikat,
Meg az, aki elrontja az életét oktalan.
Sokáig azt hittem, én vagyok a szörnyeteg,
De azok más életét rontják meg.
Én sosem lennék erre képes.
De valaki nem így gondolja mégsem.
A szörnyetegnek nem számít sosem,
Hogy az általa kiszemelt áldozat mit érez.
Legyez az szeretet, bűntudat vagy bánat,
A szörnyeteg lerombolja a felépített várat.
Az álmokat, az ember reményét,
A boldogan töltött évek emlékét.
Egy perc alatt tönkretesz mindent,
Szavai súlyára ügyet sem vetve.
Sokszor gondoltam arra, mi van, ha mégsem,
Ha nem én vagyok a szörnyeteg, s az emberiség sem?
De vannak emberek, akik igen.
Nevüket inkább nem írom ide.
Csak azt tudom, hogy mindent elrontottak,
S mindezt rám fogják. Habár, mint elmondtam,
Ők tették mindezt velem.
Most már tudom a választ erre.
Ők a szörnyetegek.
De csak mert nem szeretnek.
Ha mégis, azt nem mutatják.
És ez az, ami a legjobban fáj. 


Egy szomorú napomon, 2011. 04. 20. A valaha volt legrosszabb hangulatomban.

2011. április 24., vasárnap

Saját verseim - Zöld

Zöld
1.       Fekszem a zöld fűben,
Barátomra gondolok hűen,
Nézem a sötét fákat,
Ahogy egyik öleli a másikat.
2.       Kitépek egy szálat magam mellől,
Ujjaim közt áthúzom, gyűröm,
Majd, mintha felesleges lenne,
Eldobom, hogy éljen.
3.       Behunyom a szemem,
Csendben fekszem,
Élvezem a magányt,
De hiányolom a drágám.
4.       Valaki gyengén simogat,
Mire én elkapom karomat,
Kinyitom a szemem,
S meglátom az idegent.
5.       Egy vidám, zöld szempár mered rám,
Majd közelebb hajol hozzám,
Ajkát finoman az enyémhez érinti,
Majd óvatosan mellém fekszik.
6.       Kezemet fogja,
Szívem a szíve foglya.
Belenézek csillogó szemeibe,
A vér gyorsabban folyik ereimben.
7.       Szívem dobogása gyorsul,
Ahogy egymást keresztezi sorsunk,
Ám ez csak egy álom.
A zöld erdő közepén magamat találom.

2011. április 12., kedd

Saját verseim - Halálos betegség

Halálos betegség

1.       Ülök a ház előtt a lépcsőn,
Könnyek potyognak az égből,
Sírnak az angyalok, akárcsak én,
Egyedül ülök a kövek tetején.
2.       Kezemet a szívemhez kapom,
Mert hirtelen belehasított a fájdalom,
Könnyekkel küzdve egy kép úszik a szemem elé,
Melyen ketten vagyunk, csak te meg én.
3.       Barátnőm kiszalad a házból,
Kezeivel kétségbeesetten csápol,
Segítségért kiállt,
Míg a társa a kocsival kiállt.
4.       Sajgó szívvel szálltam be az autóba,
Míg egyre csak a kép úszott a tóban,
A tóban, mely a képzeletemben élt,
Ahova lelkem magányában útra kélt.
5.       Az orvos tanakodva méregetett,
Míg a szívem egyre jobban szétrepedt.
Az emléked továbbra is kínzott,
A kép egyre közelebb csúszott.
6.       Több vizsgálat és gyógyszer után is
Ugyanúgy fájt tovább a szív,
Az orvosoknak tárgyalniuk kellett,
Egyikük sem látott még ilyen jelenetet.
7.       Hosszas tanácskozás után,
A legbátrabb orvos, tán,
Közölte velem a rossz hírt,
A szívembe beletalált egy nyíl.
8.       Az emléked továbbra is előttem volt,
A szívem már teljesen kivolt,
Az orvos megállapította, mi a bajom,
Ám gyógymódot ajánlani nem tudott.
9.       „Az ön betegsége nem más,
Mint a ritka, szerelmi hatás,
Sajnálattal kell közölnöm,
Hogy valakibe szerelmes ön.”
10.   „De hát az milyen betegség?” -
Méltatlankodtam én,
Mivel e kór nevét,
Soha életemben nem hallottam még.
11.   „Olyan ez a betegség,
Ami elsősorban támadja az ember lelkét,
A szívét és az agyát,
Ezzel irányítja az egész folyamatát.
12.   A betegség gyógyszerrel
Aligha mulasztható el.
Jobb esetben magától elmúlik,
De ez beletelhet akár évekbe is.”
13.   „És rosszabbik esetben?” -
Sírtam keservesen.
„A rosszabbik esetet jobb,
Ha önnek ma meg sem mondom.
14.   Ha valaki a szerelemből
Önszántából ki nem jő,
Öszintén megvallom, kedvesem,
Az illetőt a halálba kergeti az érzelem.”
15.   Szomorú gondolatokkal teli
Léptem át házam küszöbeit,
Egyre csak te jártál a fejemben,
A fájdalom továbbra is ott tombolt a szívemben.
16.   Leírtam egy lapra az utolsó szavamat,
A párnámra fektettem arcomat,
Könnyes ábrázattal gondoltam még rád,
Majd fájdalommal kisérve egy másik világba léptem át.
17.   A lapra egyetlen szót írtam,
Életem minden fájdalmát vígan,
Mit fontosnak találtam, csakis veled,
A szó nem volt más, mint a te neved.


http://www.youtube.com/watch?v=wf_yKTD2DAU

2011. március 26., szombat

Saját verseim - When I was young...

When I was young…

1. When I was young,
I wanted to hang
On the phone
All the summer long.
2. My father said:
„It’s a bad
Thing, because you don’t know
How much does it cost.”
3. My mother said:
„Your father’s head
is too heavy!
You can call anybody!”
4. My sister said:
„Don’t touch the
mobile phone!
Mom, you’re wrong!”
5. And I was laughing,
Because the thing:
„You’re so funny!
I was just kidding!”
6. They were very angry,
And I was so hungry.
So I went into the kitchen,
And ate some chicken.
7. My parents became mad,
My sister was sad,
I was alone in the big house
With a little mouse.
8. She was my best friend,
And she attended
The school, where
I went with my bear.
9. She was my teacher,
And I could teach her.
I taught English and music,
She was singing Lady Gaga and Pink.
10. She became a singer,
I ate my finger,
My family went to England,
I stole a ship of my friend.
11. My friend listened to my story,
I hate macaroni!
He cooked me some of it,
I was vomiting!

Saját verseim - I love you so much...

I love you so much…

1. I love you so much when you ask me
„What’s the matter, honey?”
I can’t answer the question,
’cause I don’t know it either.
2. I love you so much when you look into my eyes,
You can read then that you’re my life.
I need you, but you know it,
You made me easily very happy.
3. I love you so much when you’re next to me,
When you touch me, when you call me,
Everytime when you come to see
„What’s happening with Kristy?”
4. I love your beautiful green eyes,
I love that you could touch my heart,
I love everything in your life,
And now I can tell you,
How much I love you…

2011. február 27., vasárnap

Saját versek - Rád gondolok

Rád gondolok

Itt ülök az asztalnál, nem gondolok másra, csak rád,
Te jársz a fejemben, mert eszméletlenül szeretlek.
Elmondani ezt nem tudom, de bízom benne, hogy tudod,
Mert akkor boldogok lehetünk, s tökéletes lesz életünk.
Telnek a percek, az órák, a napok, és én még mindig csak bambulok,
Nézek ki a fejemből, s látom magam előtt,
Ahogy te más kezét fogod, ahogy őt csókolod.
Szemeim megtelnek könnyekkel, s nem lesz így sem könnyebb,
A szívem ugyanúgy sajog, mint mindig, mikor rád gondolok.
Nem tehetek ellene, te vagy már az életem,
Itt ülök az asztalnál, s nem gondolok másra, csak rád.
Rohannak a napok, a hetek, a hónapok, és én még mindig csak búslakodom,
Eszembe jut, hogy nem szeretsz, hogy magányos vagyok és kedvtelen.
Előveszek egy képet, melyet még én készítettem,
Rólad s rólam, együtt vagyunk rajta,
Emléknek szép a kép, ám az emlék már nem él.
Elképzelni sem tudom újra, milyen volt még karjaidban,
Szorosan megöleltél, percekig el sem engedtél,
Letörölted könnyeimet az arcomról, meghallgattad gondom,
Majd egy csókkal elűzted minden egyes bajom.
Ez már mind csak emlék, többé már nem nézel felém,
Nem látlak már én sem olyannak, mint amilyen velem voltál valaha.
Fáj az emlék, a közös múlt, a lét,
Sírok, ha eszembe jut az a kevés, ami már csak bennem él,
A remény a jövő felé, mely veled együtt ment el rég.
Nem csinálok én semmi mást, csak amit évek óta már,
Itt ülök az asztalnál, s nem gondolok másra, csak rád.

2011. február 22., kedd

Saját versek - A szerelem

A szerelem
1.   Mikor azt hiszed,
Hogy itt a világ vége,
Mikor körül nézel,
S  csak a semmit kémleled. 
2.   Mikor van egy ember,
Aki mellett te
Már nem is félsz,
Hiszen ott biztonságban élsz.
3.   Amikor csak rá gondolsz, 
S nélküle csak tombolsz,
Eszedbe jut a semmi,
S könnyeid elkezdenek folyni.
4.   Mikor rossz a kedved,
S magányért epekedsz,
De tudod, ő az egyetlen,
Akit most szívesen
Tudnál magad mellett.
5.   Amikor  tudod azt, hogy
Rajta kívül mindenki gaz,
Mindenki gonosz, unalmas,
S csak a lovagod foglalkoztat.
6.   De tudod, hogy nincs remény,
Mindig van valami tény,
Mely kettőtök közé áll,
S nem engedi, hogy mellette állj.
7.   Valami, ami azt hiszi,
Közétek könnyen befekszik,
S ti lemondtok egymásról.
Nem vagytok bolondok!
8.   Ha szeretitek egymást,
Nincs semmi más,
Csak ti magatok,
Akik tanakodhattok;
9.   Tanakodhattok azon,
Vajon jó úton jártok?
Ha szerelmes vagy,
Ez a kérdés egyszer elhagy.
10. Mikor elmegy melletted,
S te egy mosolyt megeresztessz,
Majd szidod magad,
Mert tudod: ezt nem szabad!
11. Mikor köszönsz neki,
Szemeid is csak nézik,
S egyszerre elkezdessz sírni,
Mert tudod: a szerelem fog a sírba vinni.
12. Nem tudja, hogy szereted,
De ez a legjobb neki s neked,
Mert ha tudná, mit érzel,
Ezentúl tudná, miért nézed.
13. Nem látja az érzésed,
Mert nem őszinte a nézése;
Egyszer, csak egyszer kellene
Őszintén rád néznie,
14. Bele a csillogó szemeidbe,
S máris rájönne,
Te nem a barátja vagy,
Hanem egy őszinte csodálója.
15. Maga az érzés leírhatatlan,
Megfogalmazhatatlan, de igaz,
Tudni fogod, ha tapasztalod,
Mert a szíved nagyon sajog;
16. Fáj, mert nem szeretheted,
Mert idősebb, mert ő nem szeret,
Mert van valakije, mert a törvény
tiltja, mert nem lehet;
17. Mindig van kifogás,
Mindig van ellenvetés, s más,
Mert nem akarja senki
Ezt a dolgot érezni.
18. Félnek az érzéstől,
Nem lépnek le a lépcsőn,
Át egy másik világba,
Hol a boldogság várna.
19. Ám tudjuk, ez nem igaz,
Ha nem szeret téged a gaz,
Csak nézed és tűrsz,
De az érzés elől nem menekülsz.
20. Szeretlek, de nem kéne,
Te nem szeretsz, tudom, de
Bízom benned, s abban,
Hogy egyszer szíved majd miattam dobban.
21. Mert az enyém érted dobog,
Hidd el, a tűz is érted lobog,
Bármit megtennék érted!
Hát ez az, amit én érzek!

2011. január 16., vasárnap

Fordítás - történet egy szellemről - 7. fejezet

A canterville-i szellem
7. fejezet
4 nappal később megkezdődött a temetés a Canterville-kastélyban. A templomkert egyik csendes sarkában lett eltemetve Sir Simon csontváza. Amikor a ceremóniának vége lett, Virginia felállt, és egy keresztet fektetett a koporsóra, ami fehér és rózsaszín mandulafa virágokból lett készítve.
Másnap reggel Mr Otis beszélt Sir Simon leszármazottjával az ékszerekkel kapcsolatban, amit a szellem adott Virginiának. Az értékük annyira nagy volt, hogy kétségei voltak afelől, hogy megengedje a lányának, hogy megtartsa őket. De Mr Canterville megrázta a kezét, és azt mondta neki „Kedves uram, a bájos lánya megmentette az ősöm életét. Az ékszerek őt illetik.”
Mindenki csodálta az ékszereket, amikor, 1890 tavaszán Virginia hozzáment Cheshire Duke-hoz. A nászút után Virginia és a férje elmentek a Canterville-kastélyhoz, és érkezésük után 1 nappal elsétáltak a templomkerthez. Virginia vitt pár szál csodálatos rózsát, amit felhelyezett a sírkőre, és nem sokkal azután, hogy elmentek onnan, a férje megfogta a kezét.
„Sosem mondtad el nekem, hogy mi történt veled, mikor be voltál zárva a szellemmel.”
„Kérlek, ne kérdezd, nem tudom elmondani” mondta „de sokkal tartozom Sir Simonnak. Elérte, hogy megtudjam, mi az élet, hogy mit jelent a halál, és hogy a szerelem miért erősebb náluk.”

Fordítás - történet egy szellemről - 6. fejezet

A canterville-i szellem
6. fejezet
Kb 10 perccel később a csengő vacsoraidőt jelzett, és mivel Virginia nem jelent meg, Mrs Otis elküldött egy szolgát a keresésére. Kis idő múlva visszatért, és mondta, hogy nem találta Virginiát sehol, tehát a család valamennyi tagja elkezdte őt keresni.
Teltek az órák, de hűlt helyét sem lelték Virginiának. Szóval vacsora után Mr Otis mindenkit ágyba küldött, és mondta, hogy nem tudnak ma este már semmit sem tenni, majd holnap értesítik a rendőrséget. Amint mindenki elhagyta a nappalit, az óra éjfélt ütött, és miután az utolsó hang is elnémult, kinyílt a titkos ajtó, és ott állt mögötte Virginia egy dobozzal a kezében. Mindenki odarohant hozzá.
„Te jó ég! Gyerek, merre voltál?” kérdezte Mr Otis mérgesen, azt gondolván, hogy a lány csak tréfálkozott velük.
„Papa” mondta Virginia halkan „a szellemmel voltam. Meghalt, és el kell jönnöd, hogy lásd őt. Eléggé gonosz volt, de nagyon sajnálja, amit csinált, és nekem adta ezt a dobozt, tele gyönyörű ékszerekkel, mielőtt meghalt.”
Azzal leengedte őket a titkos folyósón a kis helyiségbe. Ott a család megtalálta Sir Simon csontvázát, akit a felesége testvérei halálra éheztettek. Virginia letérdelt a csontváz mellé, összetette kis kezeit és némán imádkozni kezdett.
Időközben az egyik iker kinézett a kis szoba ablakán, majd felkiáltott „nézzétek! Az öreg mandulafa elkezdett kivirágozni!”
„Akkor Isten megbocsátott neki” mondta Virginia, és felállt.