Saját novellák - Ha unatkozom - van rosszabb is, hidd el

Körbe-körbe járkáltam a szobámban, nem volt  mit csinálnom; a leckém kész volt, nem akartam olvasni, a gép közelébe sem mehettem… A tévé szintén tabu. Miért? Már megint miért én? Igazán nem tehettem arról, hogy a tanár ennyire haragudott rám. Nem tettem semmi rosszat, éppenséggel csak elaludtam az órán… Na és aztán?! Nem tudtam aludni az éjjel, mert tanultam… Igazán nem mondhatna semmit! Örüljön neki, hogy tanultam, az más kérdés, hogy dög unalmas órákat tart! Mégis, rajtam csattant az ostor… Na mindegy, lépjünk túl a múlton. Habár, jobb dolgom úgy sincs, minthogy a múltat, a jelent és a jövőt feszegessem… A lehetőségeket, a félelmeket.

Leültem az ágyamra, és üres tekintettel bámultam magam elé, a semmibe. Sok gondolat kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam pontosan kivenni. Nem láttam semmi konkrétat, semmi könnyen kivehető dolgot, de igazából még örültem is neki, hogy nem kell ezzel foglalkoznom.

Hirtelen egy éles kép villant be elém: egy szoba, melyben csak ketten vagyunk: Ő és én. nem tudom, mi zajlott előtte, de szinte tapintani lehetett a feszültséget…. Feszengtem. Ő is. Néma csöndben ültünk egymástól kellő távolságban, s magunk elé meredtünk. Egy szó sem jött ki a torkomon, habár éreztem, hogy könyörögni akarok, megbocsátásért, átérzést kérni, hogy értse, mi történt… De mi történt? én sem értem… És akkor hirtelen megszólalt:
- Miért? Miért tetted? – szinte sírt, de erősen koncentrált arra, hogy könnyeit magában tartsa. Én nem tudtam.
- Megmondtam, hogy nem úgy volt, hogy hiszed – nem én irányítottam a számat, a szavakat nem én formáltam, én csak egy kívülálló, megfigyelő voltam, a magam részéről. Tiszta mozi feeling. 
- Akkor mégis mi történt köztetek? Ha ennyire nem értem, kérlek, akkor világosíts fel!
- Jajj, tudod, hogy szeretlek! Egyszerűen nem tehettem mást! Nem volt választási lehetőségem!
- Megcsókoltad! – ingerült volt… Nem csodálom. 
- Ő engem! – zokogtam, de még mindig nem hitt nekem. Mi a fenét mondjak neki, hogy elhiggye, én őt szeretem, nem Danit! 
- De visszacsókoltál! – makacskodott – Ha ennyire nem akartad, elhúzódtál volna tőle!
- Azt tettem! Hidd már el! Sosem tennék veled ilyet! Szeretlek! Nem tudom kifejezni másképp! Nem akartam! Nem akartalak megbántani, én nem így képzeltem el a dolgot… Rád gondoltam! Nem is voltam lélekben vele, te jártál az eszemben, hogy mit fogunk ma csinálni… És akkor azon kaptam magam, hogy csókolózunk! Nem tudom, mi történt előtte, nem figyeltem meg az eseményeket!
- És ezt el is higgyem?!

Nem tudtam mit mondani erre. Kitört belőlem a sírás még jobban, és nem gondoltam semmi másra, csak gondolatok jutottak eszembe, mivel győzzem meg igazamról! Nem hazudnék neki soha! Szeretem! Ő az életem! Nem bírom ezt a feszültséget! Lépnem kell, most vagy soha! Hagyd el a szobát, hagyd magad mögött a világot, menekülj, ne kínoztasd magad tovább! Fuss el! – biztattam magam, s lássanak csodát: a gondolat-béli énem felpattant a székről, s életem szerelmének pillantásával kísérve kirohantam a szobából.

Szaladtam, ahogy csak lábaim bírták, meg sem álltam, nem tudtam, merre megyek. 3 dolgot tudtam biztosan. 1: szeretem őt! 2: nem jön utánam. 3: vége mindennek.

Ez a 3 dolog eszméletlen rossz hatással volt rám; zokogtam, futottam, menekültem a világ elől… Előle, a válasza elől, a tekintetétől… És csak reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz álom…

Megálltam egy pad mellett, s leültem rá. Az utca sötét volt, a levegő hideg és nyirkos. A legközelebbi lámpaoszlop tetején lévő izzó elkezdett villózni, majd pár másodperccel később végleg megszűnt világítani. Most már teljesen egyedül voltam a sötétben. Csak a szipogásom törte meg a csendet, de pár perccel később az is abbamaradt.

Füleltem. Neszezést hallottam. Messziről, de egyre közeledett. Léptek. Lassú lélegzés. Majd elhalkult, s végleg abbamaradt. Felgyorsult a szívverésem. Vajon ki lehet az? Nem mertem körülnézni. Mozdulatlanul, csöndben ültem tovább a padon. Egyre ingerültebb lettem, idegesebb, az idegen felzaklatott. Aztán egyszer csak újra felhangzottak a léptek, immár kicsit sebesebben. Megrémültem, de nem igazán mutattam jelét, inkább csak még jobban felgyorsult a szívverésem. Egyre jobban közeledik a titokzatos idegen, egy férfi – lépéseiből ítélve – egy ismeretlen ember, a sötétben, este…

Annyira lefoglalt az aggodalom, hogy már nem is figyeltem a közeledő embert, sőt, azt sem vettem észre, hogy közben odaért hozzám, s leült mellém a padra. Arra eszméltem fel, hogy a férfi megfogja a jobb kezem és két keze közé veszi. Megijedtem. Hirtelen felpattantam a padról, s felmértem az éjszakai kóbórlelket.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nagyon bántott, hogy csak így elmentél – szemében őszinte megbánás volt.
- Hát.. ő… én sajnálom, hogy okot adtam arra, hogy kételkedj bennem.

Visszaültem a padra, és megöleltem. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon.
- Elhiszem, amit mondtál, de ez így nem mehet tovább… Így én már nem tudom ezt folytatni… Leomlott egy fal a lelkemben, amit nem tudok újraépíteni. Sajnálom, de ez így nem fog működni.

Nem hittem el, amit mondott, nem voltam képes felfogni a szavait, hogy mindaz, amitől féltem, amitől rettegtem, most beteljesül, és tőle kell megtudnom… Miért? Már megint miért én? Igazán nem tehettem róla, hogy Dani ezt tette! Minden az ő hibája! Ha ő nem lenne, most otthon lennénk, ülnénk a kanapén és filmet néznénk! Ölelnénk egymást, és a másikat sosem engednénk el! Most mégis itt vagyunk az utcán, ülünk egy padon, és épp most szakítottunk! Nem, ez lehetetlen! Ez nem én vagyok, ez nem velem történik!

Elengedtem a kezét, felálltam, s egy szó nélkül elindultam hazafelé. Most követett. Megfogta a kezem, s visszarántott. Azzal a lendülettel a nyakába borultam, s magamhoz szorítottam. Újra el kezdtem sírni. Még pár másodpercig így álltunk, majd a fülébe súgtam:
- Szeretlek! Ne hagyj el, kérlek! Ne hagyj el!

Nem válaszolt, csak egy nagyot sóhajtott. Utoljára magához szorított engem, majd megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Lerogytam a járdára, és zokogni kezdtem. Egyre csak a nevét ismételgettem… De nem jött vissza…

Gondolkodásomból mobilom csörgére ébresztett fel. Könnyeim záporoztak. Gyorsan letöröltem az arcomról őket, és megnéztem, hogy ki keresett. Pont Ő! Na, ez az én formám! Felvettem.
- Szia! Na, akkor tudunk találkozni? – kérdezte, s éreztem a vidámságot a hangjában.

Hirtelen újabb könnyzápor futott le az arcomon, s nem tudtam mást kinyögni, csak ennyit suttogtam:
- Szeretlek!
- Én is téged! – zavarodott volt, hisz nem értette a reakciómat. Rettegtem, hogy esetleg bekövetkezik mindaz, amitől tartottam mindig is.

Többet nem hallottam Dani felől.

Saját novellák - Egy visszatérő álmom - mind éjjel, mind nappal

Már vártam rá. Álltam egy helyben, és toporogtam. Egyik lábamról a másikra álltam. Korán érkeztem a megbeszélt helyre. Jobbra-balra nézelődtem, hátha látom már. Közben néha az órámra is rápillantottam. Úgy 10 perccel később (újabb jobbra-balra tekintgetés után) megláttam őt. Gyönyörű volt. Haja, mint mindig, most is lobogott utána, ahogy a hűs őszi szél vele szembe fújt. Szeme csillogott, arcán boldog mosoly terült szét. Integetett nekem, és megszaporázta a lépteit. Mikor ideért, két puszival köszönt, majd hozzátette:
- Szia. Már hiányoztál!
- Helló. Biztos nem jobban, mint te nekem.
Nem vagyok biztos benne, de szerintem elpirult.
- Mizujs? – kérdezte tőlem.
- Semmi, élem az életem. (nélküled – gondoltam magamban, és elfojtottam egy szomorú sóhajt)
- Nos, mihez volna kedved?
- Sétálunk?
- Menjünk!
Elindultunk. Sok gondolat kavargott a fejemben. Te jó ég! És most? Hogyan tovább? Hisz én kértem, hogy találkozzunk! Én mondtam neki, hogy beszélnünk kell! Nekem van egy szívszorító titkom, amit készülök megosztani vele. Habár egyelőre nem tudom még, hogy közöljem vele anélkül, hogy elsírnám magam, és könyörögnék.
- És? Miről szerettél volna beszélni velem? – tudakolta meg, és azzal a „nekem mindent elmondhatsz” nézéssel bámult rám.
- Nem is tudom hol kezdjem..
- Az elején, mondjuk? – tréfálkozott, és sikerült is egy gyenge mosolyt az arcomra csalnia ezzel.
- Ez bonyolult, és hosszú. Nyugalmasabb hely kéne, ahol kettesben tudunk beszélgetni.
- Okés. Majd később megint megkérdezem. – mosolygott, és tovább ballagtunk néma csendben egymás mellett.
Igazából nem volt úti célunk. Csak mentünk egyenesen, minden szó nélkül. Eszembe jutott megint az ok, amiért most vele vagyok. Amiért éppen egy nyugodt, csendes helyet keresünk. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de ezt ő nem látta (remélem). Gyorsan letöröltem, de sajnos ezt a mozdulatot észrevette.
- Mi a baj? – megállt, és engem is megállított.
A szemembe nézett. Jajj, ez a gyönyörű pillantás. Örökké látni akarom ezt a tekintetet.. Nem bírtam ki; elkezdtek záporozni a könnyeim. Igazából nem tudtam megmagyarázni. Csak úgy történt. Ezek a fránya érzelmek! És mindig elárulnak!
Épp egy csöndesebb részhez értünk (miért is ne, minden jel arra utal: itt az ideje színt vallani!). Leültetett a mellettünk lévő betonpárkányra, és megsimogatta a karom vigasztalás-képpen. Nem bírtam ránézni.
- Elmondod, mi bánt? Miért akartál beszélni velem? – erősködött. Én meg csak a fejemet ráztam, jelezvén, hogy megszólalni sem tudok. De biztos félreértette, mert egy nagyot sóhajtott, és csalódottság ült ki az arcára.
- Nem… megy… Nem tudom… megtenni… Félek! – dadogtam el neki, miközben zokogtam. Értetlenül nézett rám.
- Mitől félsz? – kérdezte, s hogy megnyugtasson (inkább hogy rontson a helyzeten – gondoltam) újra hozzáért a kezemhez. Ezúttal ott is hagyta a kezét.
Megint csak a fejemet ráztam. Kivettem a kezem az övéből és beletemettem az arcom. Most a hátamat simogatta. Majd magához szorított, és nem engedett el. Ettől még jobban elkezdtem sírni. Pár percig még így ültünk néma csendben (csak a szipogásom hallatszott), majd elengedett, és rám nézett. Abbahagytam nagy nehezen a sírást, letörölte az utolsó könnyeket az arcomról, de még mindig nem tudtam ránézni. Nem akartam látni a döbbenetet az arcán, hogy nem érti az egészet, hogy magát hibáztatja, nem is tudja, miért (pedig az én hibám, csak ő az oka!). De nem, ő nem tehet semmiről! Ezt meg kell tudnia!
- Nem a te hibád. – Mondtam neki, és láttam rajta, hogy megkönnyebbül. Legalábbis nem teljesen a te hibád – tettem hozzá magamban…
- Elmondod? – aggodalommal teli arccal nézett rám.
Bólintottam. Hol is kezdjem? Hogy mondjam el neki? Nem lehet így egyszerűen közölni vele! Én marha! Át kellett volna gondolnom ezt az egészet, mielőtt felhívom! De hát átgondoltam! Eldöntöttem, hogy mit és hogyan mondok el neki! Hogy lehet, hogy most olyan nehéz? Vitatkoztam magammal még pár másodpercig, majd megszólaltam:
- Félek… - csak ennyit tudtam kinyögni. Sóhajtott.
- Mitől? Tőlem? Olyan sok dolog van, ami miatt…
- Féltem a barátságunkat! – vágtam a szavába. Elakadt a lélegzete. Csodálkozott a kijelentésemen.
- Miért? Mi történt? Mi bánt? Mondj már valami konkrétat! Bármi is az, mondd el! – kicsit ingerültebb lett, pedig nem szokott az lenni. De nem a kíváncsisága miatt, vagy a düh miatt, hanem amiatt, hogy nyomja valami a lelkem, de nem osztom meg vele… - magyaráztam magamnak.
- Féltem az érzelmeimtől! Féltem attól, hogy túl jó barátok lettünk! Túl jók ahhoz, hogy bármi is legyen! – újra feltörtek a könnyeim.
- Bármi mi? – zavarodott volt. Szegény, ha tudná… Úgyis meg fogja tudni. Tőlem!
Kis szünetet tartottam. Azon rágódtam, hogyan tudnék kitérni a válasz elől. Nem válthatok témát. Nincs más kiút, csak megmondani az igazat.
- Szeretlek! – csúszott ki a számon. Nagyon megijedtem! Könnyes szemmel néztem fel rá. Elpirult. Megzavarodott. Mit tegyek? Fussak el? Meneküljek a válasz elől? Úgyis olyan szörnyű, hagy ne kelljen tőle hallanom!
- Öhm.. hát.. Ettől félsz? Emiatt aggódtál? – nevetett egy kicsit, közben a fejét csóválta. - De hisz… én… - be sem fejezte a mondatot. A szemembe nézett, majd lassan közelebb hajolt, és megcsókolt.
Felébredtem.