Már vártam rá. Álltam egy helyben, és toporogtam. Egyik lábamról a másikra álltam. Korán érkeztem a megbeszélt helyre. Jobbra-balra nézelődtem, hátha látom már. Közben néha az órámra is rápillantottam. Úgy 10 perccel később (újabb jobbra-balra tekintgetés után) megláttam őt. Gyönyörű volt. Haja, mint mindig, most is lobogott utána, ahogy a hűs őszi szél vele szembe fújt. Szeme csillogott, arcán boldog mosoly terült szét. Integetett nekem, és megszaporázta a lépteit. Mikor ideért, két puszival köszönt, majd hozzátette:
- Szia. Már hiányoztál!
- Helló. Biztos nem jobban, mint te nekem.
Nem vagyok biztos benne, de szerintem elpirult.
- Mizujs? – kérdezte tőlem.
- Semmi, élem az életem. (nélküled – gondoltam magamban, és elfojtottam egy szomorú sóhajt)
- Nos, mihez volna kedved?
- Sétálunk?
- Menjünk!
Elindultunk. Sok gondolat kavargott a fejemben. Te jó ég! És most? Hogyan tovább? Hisz én kértem, hogy találkozzunk! Én mondtam neki, hogy beszélnünk kell! Nekem van egy szívszorító titkom, amit készülök megosztani vele. Habár egyelőre nem tudom még, hogy közöljem vele anélkül, hogy elsírnám magam, és könyörögnék.
- És? Miről szerettél volna beszélni velem? – tudakolta meg, és azzal a „nekem mindent elmondhatsz” nézéssel bámult rám.
- Nem is tudom hol kezdjem..
- Az elején, mondjuk? – tréfálkozott, és sikerült is egy gyenge mosolyt az arcomra csalnia ezzel.
- Ez bonyolult, és hosszú. Nyugalmasabb hely kéne, ahol kettesben tudunk beszélgetni.
- Okés. Majd később megint megkérdezem. – mosolygott, és tovább ballagtunk néma csendben egymás mellett.
Igazából nem volt úti célunk. Csak mentünk egyenesen, minden szó nélkül. Eszembe jutott megint az ok, amiért most vele vagyok. Amiért éppen egy nyugodt, csendes helyet keresünk. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de ezt ő nem látta (remélem). Gyorsan letöröltem, de sajnos ezt a mozdulatot észrevette.
- Mi a baj? – megállt, és engem is megállított.
A szemembe nézett. Jajj, ez a gyönyörű pillantás. Örökké látni akarom ezt a tekintetet.. Nem bírtam ki; elkezdtek záporozni a könnyeim. Igazából nem tudtam megmagyarázni. Csak úgy történt. Ezek a fránya érzelmek! És mindig elárulnak!
Épp egy csöndesebb részhez értünk (miért is ne, minden jel arra utal: itt az ideje színt vallani!). Leültetett a mellettünk lévő betonpárkányra, és megsimogatta a karom vigasztalás-képpen. Nem bírtam ránézni.
- Elmondod, mi bánt? Miért akartál beszélni velem? – erősködött. Én meg csak a fejemet ráztam, jelezvén, hogy megszólalni sem tudok. De biztos félreértette, mert egy nagyot sóhajtott, és csalódottság ült ki az arcára.
- Nem… megy… Nem tudom… megtenni… Félek! – dadogtam el neki, miközben zokogtam. Értetlenül nézett rám.
- Mitől félsz? – kérdezte, s hogy megnyugtasson (inkább hogy rontson a helyzeten – gondoltam) újra hozzáért a kezemhez. Ezúttal ott is hagyta a kezét.
Megint csak a fejemet ráztam. Kivettem a kezem az övéből és beletemettem az arcom. Most a hátamat simogatta. Majd magához szorított, és nem engedett el. Ettől még jobban elkezdtem sírni. Pár percig még így ültünk néma csendben (csak a szipogásom hallatszott), majd elengedett, és rám nézett. Abbahagytam nagy nehezen a sírást, letörölte az utolsó könnyeket az arcomról, de még mindig nem tudtam ránézni. Nem akartam látni a döbbenetet az arcán, hogy nem érti az egészet, hogy magát hibáztatja, nem is tudja, miért (pedig az én hibám, csak ő az oka!). De nem, ő nem tehet semmiről! Ezt meg kell tudnia!
- Nem a te hibád. – Mondtam neki, és láttam rajta, hogy megkönnyebbül. Legalábbis nem teljesen a te hibád – tettem hozzá magamban…
- Elmondod? – aggodalommal teli arccal nézett rám.
Bólintottam. Hol is kezdjem? Hogy mondjam el neki? Nem lehet így egyszerűen közölni vele! Én marha! Át kellett volna gondolnom ezt az egészet, mielőtt felhívom! De hát átgondoltam! Eldöntöttem, hogy mit és hogyan mondok el neki! Hogy lehet, hogy most olyan nehéz? Vitatkoztam magammal még pár másodpercig, majd megszólaltam:
- Félek… - csak ennyit tudtam kinyögni. Sóhajtott.
- Mitől? Tőlem? Olyan sok dolog van, ami miatt…
- Féltem a barátságunkat! – vágtam a szavába. Elakadt a lélegzete. Csodálkozott a kijelentésemen.
- Miért? Mi történt? Mi bánt? Mondj már valami konkrétat! Bármi is az, mondd el! – kicsit ingerültebb lett, pedig nem szokott az lenni. De nem a kíváncsisága miatt, vagy a düh miatt, hanem amiatt, hogy nyomja valami a lelkem, de nem osztom meg vele… - magyaráztam magamnak.
- Féltem az érzelmeimtől! Féltem attól, hogy túl jó barátok lettünk! Túl jók ahhoz, hogy bármi is legyen! – újra feltörtek a könnyeim.
- Bármi mi? – zavarodott volt. Szegény, ha tudná… Úgyis meg fogja tudni. Tőlem!
Kis szünetet tartottam. Azon rágódtam, hogyan tudnék kitérni a válasz elől. Nem válthatok témát. Nincs más kiút, csak megmondani az igazat.
- Szeretlek! – csúszott ki a számon. Nagyon megijedtem! Könnyes szemmel néztem fel rá. Elpirult. Megzavarodott. Mit tegyek? Fussak el? Meneküljek a válasz elől? Úgyis olyan szörnyű, hagy ne kelljen tőle hallanom!
- Öhm.. hát.. Ettől félsz? Emiatt aggódtál? – nevetett egy kicsit, közben a fejét csóválta. - De hisz… én… - be sem fejezte a mondatot. A szemembe nézett, majd lassan közelebb hajolt, és megcsókolt.
Felébredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése