Nagy Nyári Nyugat kihívás - 5. nap

Janus Pannonius: Pálhoz

„Verseidet, Pálom, melyeket kijavítani küldtél,
Megjegyzés nélkül visszaadom teneked.
Hopp! Ne örülj, magadat hiu ábrándokba ne ringasd:
Kell-e javítani, hol csapnivaló az egész?”

Rémálom

A kalózok élete sosem volt egyszerű. Mindenki elítélte őket és féltek tőlük. Úgy gondolták, a kalózok nem is igazi emberek, csak korcsok, akik kirabolják az arra járókat és ledurrantják a legénységet. Ha valaki azt mondta, kalóz, a többieknek mindig a mocskos, félszemű, szakadt, borostás férfiak jutottak eszükbe, akiknek egy beszélő papagáj ült a vállukon. Sosem tudták meg, mekkorát tévedtek.

Misi és Feri a hadihajó fedélzetén állt, sörrel a kezükben. A költészetről, a nőkről beszéltek, egyik sem hagyta szóhoz jutni a másikat, folyton egymás szavába vágtak. Misi öltönyt viselt s papucsot a lábán, míg Feri fürdőnadrágban és lakkcipőben feszített. Kicsit összekeveredtek, nemde?

- Hogy néztek ki, fiúk? – károgta a kanári az árbocon csimpaszkodva. Kékes-sárgás- zöldes tollai murisan festettek, egyik szeme fekete sállal volt letakarva. Na, ő volt az igazi kalóz.

- Mi bajod van, Tóni? Valami tán nem tetszik? – kurjantotta oda Misi. – Mert ha gondod van, gyere ide és beszéljük meg! Vagy ahhoz már nincs elég bátorság a lökött fejedben?

A madár ettől megrettenve, krákogva elröppent onnan, vissza sem nézve. Egy pillanattal később fegyverdurranás volt hallható, majd Tóni nyüszítve a hajópadlóra zuhant.

- Átkozott madár! – szitkozódott Feri, miközben zsebre vágta revolverét. – Folytatódhatna a beszélgetés, Mihi?

Csokonai a fejét rázta, szemében sértettség csillant.

- Neked úgy sem elég jó semmi, barátom. Egyik versemmel sem vagy megelégedve teljes mértékben. Ha rajtad múlna, mindegyik át lenne már költve.

- Ez azért így nem igaz! – csattant fel Feri. – Valóban, akadnak dolgok, amikben nem értek teljesen egyet veled, de attól még a verseidhez nem nyúlnék egy ujjal sem, ezt te is tudod!

- Hát persze. – morogta Misi a bajusza alatt. – És mi volt akkor, mikor a kutyámról akartam verset írni? Azt mondtad, badarság. Mikor pedig megmutattam neked a kész művet, minden szóhoz volt valami csípős megjegyzésed. Ezt nevezed te semminek?

- Először is: hogy lehet egy kutyát Márknak hívni? Másodszor meg, a barátod vagyok, csak segíteni akartam.

- Leszóltad a karrieremet!

- Karrieredet? – kacagott Kazinczy. – Egy versed sincs, amelyet rajtam kívül bárki is olvasott volna.

- Majd lesz, ne félj!

- Ó, most félek én csak igazán!

Misinél betelt a pohár; trappolva hagyta maga mögött barátját, s bevetette magát a kabinjába.

- Minden rossznak ó az okozója! – szipogta egy zsebkendőbe. Oldalára feküdt s szundítani kezdett.

Mikor Misi felébredt, egy üzenet várta az ágya mellett, melyet Feri írt.

- Bocsáss meg, barátom, elszaladt velem a ló. Szeretnélek kiengesztelni valahogy. Holnap kikötünk és elviszlek egy bárba! Egy igazi bárba! Mit szólsz hozzá? Addig is, kérlek, ne haragudj rám, s vedd úgy, hogy mindent megbántam, amit mondtam!

- Naná, a ló szaladt el veled! Hah! Inkább a maradék eszed!

Persze Misi értékelte a gesztust. Kikászálódott az ágyából s elindult a hajóorrhoz Feri felé.

Barátja felmászott a korlátra, kitárta karjait, s énekelni kezdte a Titanic főcímdalát.

- Misi, leszel Leo?

- Menj a csudába, Kate! Mennyit ittál? Úgy látom, a józanság sem a megfelelő szó az állapotodra. Kérlek, mondd, hogy maradt még a rumból!

- Abból éppenséggel nem, de azt hiszem, találsz még egy üveggel a Puffin lekvárból a raktárban. Ágyő, drágám!

Feri levetette magát a vízbe, s egy percig fel sem jött az óceán felszínére. Mikor végre felbukkant, megragadta a korlátról lelógó kötelet s húzni kezdte a hajót. Úgy tett,, mintha neki lenne köszönhető, hogy haladnak a vízen.

- Meg vagy húzatva, Feri? Még a végén egy cápa gyomrában végzed! Azt akarod, hogy verset írjak a tragikus halálodról?

- Isten ments! Annál szörnyűbb halottgyalázást elképzelni sem tudnék! Akkor már inkább ölj meg!

- Bár megtehetném! De már van egy priuszom, és abban biztos lehetsz, hogy a börtönbe nem megyek vissza!

Ám ekkor már csak a hullámoknak beszélt; Feri elmerült.

Misi felriadt álmából. Úgy gondolta, ennél rosszabb nem történhetne vele. Verejtékben úszott, szíve sebesen dobogott. Azonnal kagylót ragadott s Feri számát tárcsázta. Későn vette észre, hány óra van; addigra barátja már felvette a telefont.

- Mi az ördög…?

- Hát élsz? Igazán te vagy az?

- Nem, hanem Mary Kate Olsen!

- Nincs olyan szerencséd neked! – nevetett Misi a megkönnyebbüléstől. – Holnap… vagyis ma, ugye akkor találkozunk?

- Persze! Bolond vagy? Ja, és viszem a verseid javított változatait. Most hagyj aludni. – azzal lecsapta a kagylót.

- A pimasz! – szitkozódott Misi. Azért boldog volt, hogy csak álmodott; valóban szörnyen festett abban a szedett-vetett ruházatban.

2013. 07. 12.

Nagy Nyári Nyugat kihívás - 4. nap

Kazinczy Ferenc: Írói érdem

„Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen.
    Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
    Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.”

Titkos személyek

Ha már a művészetről van szó, azt hiszem, az első dolog, ami mindenkinek eszébe jut, az a költészet. Szavak rímelése, formás sorok, tagolás versszakok formájába, és az a kis plusz, ami összetartja az egész művet: az élettapasztalat. Mert végül is, mi a vers, ha nem összefoglalása gondolatainknak s érzéseinknek? Minden vers őszinte, egy csepp hazugság sincs benne, s születésekor könnyebbülést hoz minden szerzőnek. És ki tudná ezt jobban magánál a költőnél?

Ezen gondolkozott Babits Mihály is, miközben a Nyugat című folyóiratot gyűrögette kezei közt. Izzadt ujjai hullámossá tették a papírt, a betűk kopni kezdtek, s már ő maga is megbánta, hogy egyáltalán kézbe vette a lapokat, melyeket alig pár órával korábban hoztak ki a nyomdából. Az első szám. Sosem gondolta volna, hogy sikerül véghezvinniük szívének leghőbb vágyát; hogy minden ember olvashassa műveiket, hogy szakasszanak egy almát a tudás fájából és befogadják verseiket, novelláikat. Mi lehetne ennél pompásabb?

Mindenesetre Misi valami izgalmasabbra vágyott. Elöntötte az agyát a siker, és úgy gondolta, itt már nincs megállás. A versíráshoz éppen nem volt kedve, de már viszketett a keze, ami ezt jelentette, hogy csinálnia kell valamit. Összehívott egy gyűlést és beszélgetést kezdeményezett munkatársaival.

- Fivéreim! Azért hívtalak ma titeket ide, hogy valami új ötlettel álljunk elő. Mint ti magatok is láthattátok, az újság nagy sikert aratott. Emberek százai lófrálnak az utcán a Nyugattal a kezükben, anyukák és apukák állnak meg a járdán, hogy karjukat nyújtsák a lapunk után, miközben gyermekeik kezében olvad a fagylalt. Egy szó, mint száz: jó munkát végeztünk. Ezért is gondolom azt, hogy nem kéne csupán ennyiben hagyni, táplálnunk kell a sikerünket.

Kéne valami új bele, folytatta. Valami, ami más, mint ami az előző számban volt. Tudom, tudom, hogy ez most hirtelen jött – emelte fel kezeit Babits, mikor látta, hogy Árpi szóra nyitná a száját -, de meg tudjuk csinálni, uraim. Meg kell csinálnunk. Azt akarom, hogy hónapok múlva is vegyék a lapjainkat, hogy a sikátorokban is ezt osszák, ne a dohányt, hogy külföldre is eljusson, hogy világszerte ismerjék a nevünket.  Nos, mit szóltok?

Mindenki Misit nézte, még a korábban igencsak izgága Tóth Árpi is mélyen hallgatott. Végül, miután vagy egy percnyi hatásszünetet hagytak már, Dezső törte meg a csendet.

- No de barátom, még is mire gondolsz?

- Tudom, őrültségnek fog hangzani, azt fogjátok gondolni, elment a maradék józan eszem is, de… az jutott eszembe, talán rendezhetnénk egy… novellapályázatot.

Meghökkent sikkantások, hangos lélegzetvételek, sőt, egy füttyentés fogadta a megszólalást. Babits Mihály, mindenkivel szemben ülve egy rozoga mahagóni asztal előtt, ujjperceit ropogtatta, köhintett egyet, még a feje búbját is vakargatta, de senki nem akart szólni egy szót sem. Talán valami rosszat mondott?

- Nem is tudom… - Ady Endre inkább a kínos csönd megtörése miatt, mint hogy valós érdeklődésből szólalt meg. Fogát piszkálgatta a körmével, ami igen visszataszító és illetlen dolog volt, de hát úgy volt vele, barátok közt van, miért is ne tehetné meg.

- Novellapályázat? – Karinthy is felocsúdott, s hitetlenkedve bámult barátjára. Dezső a vállára tette a kezét, mintegy megnyugtatásul.

- Ne aggódj, Fricikém, azt hiszem, mindjárt elmagyarázza.

- Tudjátok, arra gondoltam, ezzel megmérettethetnénk magunkat is. Mivel egymás ellen versengenénk, nem lenne olyan véres harc, mintha idegenek lennének a vetélytársaink, de ugyanolyan izgalmas lenne, s biztos mindenki nagyon törekedne arra, hogy megnyerje az első díjat.

Ismét néma csend lett, majd ideges kacagás tört fel valakiből, aki a hátsó sorban ült. Juhász Gyula volt az.

- Nem gondolhatod komolyan, Misikém, drága fiam. Nincs nekünk arra időnk, hogy holmi novellapályázatra készüljünk.

- Költők vagyunk, vagy nem?

- Igen, azok. Verseket írunk. – szúrt oda egyet neki Ady, ami Babitsot nagyon mélyen sértette.

- Nekem nincs gondom vele. – vont vállat Kosztolányi. Hát persze, hogy neked nincs, Desiré, gondolta Babits. – Inkább csak a többiekre nézve rossz ötlet. – Dezső rákacsintott Misire, minekután tudta, hogy eme megszólalása felháborodást kelt majd, és ezzel meg is nyeri neki az ügyet.

Ahogy gondolta; az ott ülők kivétel nélkül mind háborogni kezdtek s szitkokat szórtak Dezsőre, hogy így lenézi őket. De ő csak nevetett; kiállt a tömeggel szemben Babits mellé, megveregette a vállát, s farkasszemet nézett költőtársaival.

- Egy alkalom, csupán egy. Miért nem próbálhatnátok ki magatokat egy másik műfajban is? A novella és a vers ugyanaz, csak míg a novellába több szót, több leírást, több szereplőt viszünk, addig a vers egyszerűbb, tömörebb. Csak próbáljatok meg elvonatkoztatni a formától és a rímektől, és akkor majd menni fog, meglátjátok.

És már meg is szerezte ezzel a többiek figyelmét.

- Az lenne a legegyszerűbb, ha most mindenki írna egy három-négy bekezdésből álló kis novellácskát, egy kis gondolattöredéket, hogy meglássuk, kinek hogy megy. Én azt hiszem, passzolok, hisz tudjátok, nekem már a kisujjamban van a novellaírás. Persze, aki szintén gyakorlott a műfajban, az is kitérhet a feladat elől, de a többiek, Bandi, Frici, Árpi… ragadjatok papírt, tollat, és engedjétek, hogy a novella írjon meg titeket!

Húsz percbe telt, mire mindenki letette az íróeszközt, készen arra, hogy felolvassa a művét. Mikor Misi megkérdezte, hogy ki óhajt kezdeni, Ady önként jelentkezett a feladatra.

- Egy szőke asszony állt a szoba közepén, lazára kötött köntösben. Válláról lecsúszott a pamutanyag, kebleit csak szalmaszín fürtjei takarták, s szemében ott égett valami vágy; vágy egy férfi, egy erős kar, izmos mellkas után. Ott lebegett előtte a kép: gyűrött takarók, cigarettafüst, az etyepetye emléke…

- Na de Bandi!

- Ne haragudjatok, fivéreim, de azt hiszem, nekem ez nem fog menni! Csak a nőkön jár az eszem!

- Meg az etyepetyéken…

- Árpi, mintha te nem ábrándoznál meztelen nőkről és italról…!

Erre nevetés tört ki a teremben. Egy pillanatra úgy tűnt, menten egymásnak esik a két fiú, de végül lerendezték a dolgot pár szitokszóval és gesztikulációval.

- Oké, oké, most én jövök!

Kazinczy felállt, megigazította zakóját, idegesen köhintett egyet, majd belekezdett.

- Gulyáslevest főztek. Füst gomolygott, hagymaszag áradt a kondérból, forrt a lé. A marhahús-kockák már készenlétben álltak, arra várva, hogy bedobják őket a forró vízbe. Paradicsom, csípős paprika, só, bors, minden benne volt, ami csak kellett. A tűz ropogott, a bogarak ciripeltek, és bőven folyt a sör, melyet megtermett legények nyeltek literszámra…

- Hohó, úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen, aki magából indult ma itt ki. – Ady nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye ezt a csípős megjegyzést.

- Azt hiszed, egy részeges alak vagyok, te nőfaló?

Elszabadultak az indulatok; minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még mindenki a helyén ült és hallgatta Frici történetét, a másikban pedig már két férfi a padlón volt és egymás öklével néztek farkasszemet. Vér fröccsent, csont roppant, mély hörgések törtek fel a torkokból, s csak nagy nehezen sikerül végül elválasztani a két feldúlt bikát egymástól. Fújtattak, homlokukat, szájukat törölgették, gyilkos pillantásokat váltottak.

- Elég legyen! – kiáltotta el magát Zsiga. – Meg vagytok őrülve? Mire jó ez a hiszti? Most én jövök!

Szúrós tekintettel néztek fel a bajuszos arcba, s tudták, nincs helye többé már a vitának. Nem is tudnának szót kapni; Móricz bele is vágott a történetébe.

- Sötét volt, az utcalámpák is kialudtak már. Kóbor kutyák rótták az utakat s prérifarkasok vonyítottak az éjszakába. Egy lélek sem volt az utakon; már mindenki mélyen aludt. Egy alak tűnt fel a sötétben; bárddal a kezében, csuklyáját a szemébe húzva lépkedett nagy magányosan. A húsbolt felé vette az irányt; kitárta az ajtót, s a raktárépületbe osont. Disznók lógtak a gerendákon, fejüktől lefelé megcsonkított állattetemek. A padlót agyvelő borította. Egy átlagos embernek kifordult volna a gyomra is a látványtól, de neki, ó, nem, neki még csak meg sem rándult a szeme. Arcán vigyor terült szét, kivillantotta sárgás fogait, s vérfagyasztó nevetést hallatott. Igen. Végre hazatért.

Néma csend, megdöbbenés követte a felolvasást. Zsiga kissé zavartan foglalt helyet nyikorgó székén, bajuszát pödörgette, s igyekezett nem barátai szemébe nézni. Mindenki tátott szájjal bámult rá.

- No mi van, valami gond van tán? Nem tetszik az írásom, fiúk?

- Nem erről van szó, Zsiga. Csak mi valami közönség barátiabb novellára gondoltunk.

- Misikém, én csak önmagamat adtam.

- Tudjátok mit? – csapta össze két tenyerét Desiré. – Azt hiszem, mára ennyi. És talán inkább maradjunk meg az eddigi formánknál; nem való ez nektek. – Aztán Babits fülébe suttogott: - Ne aggódj, Misi, majd én írok neked egy novellát. Azt belerakjuk az újságunkba, és mindenki örülni fog. Látod, mi mindent megtettünk, de úgy néz ki, rajtuk nem tudunk már segíteni.

Sajnos, Babitsnak be kellett látnia: költőknek voltak teremtve. És lám, a költészet az íráshoz még sem hasonlít annyira. De egy valamiért nem bánta meg, hogy ma összehívta barátait: mindenkiről megtudott valami újat. Legközelebb már tudni fogja, kinek mivel kedveskedjen. Ha Banditól szeretne szívességet kérni, egy hölgy társaságában látogatja meg, Árpihoz egy üveg finom borral fog majd bekopogtatni, és ami Zsigát illeti, nos, talán őt majd kerülni fogja.

Tudta, ő sem tökéletes, épp ezért döntött úgy, hogy barátai után már nem olvassa fel az irományát. Nem akart olyan sorsa jutni, mint ők; titkolni akarta a benne rejlő másik embert, aki kitörni vágyott.

Hogy az ő novellája hogy hangzott? Hazaérte után összegyűrte a papírlapját és a szemetesbe hajította. Ám mielőtt ezt megtette, újra átfutotta az általa írt sorokat.

„Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt minden este. Milyen bájos, és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen napsugár életében. Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá. Vacsorára, édes, meleg szóra, üdítő és feledtető enyelgésekre. Ide nem jön utána semmi sem...

Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora egészen felüdítette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtörött minden idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó, barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló mellé, és a nagy fotelben összebújtak.

- Tudod mit, édes? - mondotta Sarolta. - Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó ilyenkor a sötétben lenni.

Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, sűrű fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vízben.

- Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz - mondta Sarolta. - De azért ne csukd el: olyan szép a fénye. Inkább...

És legombolta blúzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen egy csomó ruhadarab.

Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban, és lebontotta a haját. Aztán kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét, és kilépett belőle.

S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a kályha vérvörös fényében.”*

*Részlet Babits Mihály Novella az emberi húsról és csontról című művéből

2013. 07. 11.

Nagy Nyári Nyugat kihívás - 3. nap

Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

„Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.”

Múló idő

Sétálok az utcán, a Toldival a kezemben. Szemeim a művészi sorokat pásztázzák, próbálják befogadni barátom alkotását. Magam előtt látom a kopár tájat, a perzselő napot, a szunyókáló szolgákat, a legelő marhákat. Szinte fel sem tűnnek a piszkos, budapesti utcák, amiket magam mögött hagyok. Végül letelepedek egy fa árnyékába, elhessegetem a fülembe zümmögő bogarakat, és újra átadom magam a költeménynek.

Toldi. Hogy irigylem én őt! Bár ott lehetnék! Bár Ő lehetnék! Nem tudom eléggé megköszönni drága Jankónak, hogy megalkotta ezt a hősi teremtményt. Nem lehet elég hálás neki, hogy beadta a pályázatunkra. Mekkora kincs úszott volna el! Akárcsak egy ökölnyi aranytömb a folyó legalján, úgy gördült volna ki az irodalmi világból eme igazgyöngyszem, ha nem talál bejönni hozzánk leadni a művét! Elönt a büszkeség.

A Pilvaxban ülök kedves barátommal, Arany Jánossal, és a művéről beszélgetünk. Nem tudom, hogyan keveredtünk Budapestre, de íme, itt vagyunk mindketten. Még élénken él bennem a találkozás pillanata: ahogy belépett az ajtón, megpillantott engem, ahogy az az ismerős mosoly szétterült az arcán. Mikor elém lépett, kezét nyújtotta nekem, de én átöleltem őt: így tesznek a barátok. Megveregettem a vállát, hellyel kínáltam, majd a főúrért szóltam. Komoly tekintetet vetettem rá, mert láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Nem volt természetes a mosolya. Erőltetett volt, sőt, már-már túlerőltetett. Fogalmam sem volt, mi lehetett a gond, és nem is volt hajlandó elárulni. Így tehát ráhagytam.

- Jól vagy, Sándor? – riaszt fel János a töprengésemből.

- Persze. Csak kicsit elbambultam.

- Hohó, a Nagy Petőfi Sándor! A hírnéven töröd a fejed, nemde?

- Tévedsz, ha azt hiszed, ilyen öntelt volnék. Csupán azon járt a fejem, mi szoríthatja ennyire a szívedet.

Álmomban sem képzeltem volna, hogy egy ilyen megszólalás átszakíthatja a gátat, melyet János húzott a gondolatai köré. Idegesen tördelni kezdi a kezeit, próbálja kerülni a tekintetemet. Végül megszólal.

- Sándor, én… azt hiszem, szerelmes vagyok.

Szívem szerint elnevetném magam, de tudom, hogy azzal mindent elveszítenék, szóval egyenes arccal bámulok magam elé. Továbbra sem néz a szemembe.

- Tilos lenne egy ilyen ember iránt érzelmeket táplálnom. Ó, milyen szégyen! Hiszen törvénytelen gyermek! Házasságon kívül fogant! Tudod, mekkora botrány lenne, ha egy ilyen nő lenne a feleségem?

Erre már szólnom kell valamit.

- Szereted őt?

- Persze, hisz az előbb mondtam! A füleden ülsz, barátom?

- Ne sértegess, segíteni szeretnék! Szóval szereted. Így nehéz. De tudod, mit mondok? Ne érdekeljen, mások mit gondolnak. Vedd el. Élj vele. Egy életünk van, egy szerelmünk, miért hagynád veszni csak azért, mert talán majd idegenek, akik nem ismernek és sosem fognak szeretni és tisztelni úgy, mint én, húzzák majd a szájukat?

Habár leplezni próbálja, látom, hogy könnyek gyűlnek János szemeibe. Idegességében köhint egyet, öklével szemei sarkait dörzsöli.

- Úgy szégyellem magam. Milyen férfi vagyok? – nevet. – Köszönöm, Sándor. Tudtam, hogy te megérted. – megszorítja az asztalon nyugvó kezemet és elvigyorodik. – Meglásd, ő a legszebb asszony, akit valaha láttál! Bemutatom neked! Elhozom ide Pestre! Feleségül veszem! – az utolsó mondatot már kiáltja. Feláll az asztaltól s a bejárathoz lép. – Köszönöm, barátom! – azzal távozik.

Sétálok az utcán, a Toldival a kezemben.

Könny szökik a szemembe, ahogy felidézem magamban a találkozónkat. János a legkedvesebb barátom, amióta csak ismerem. Boldog vagyok, mert megházasodott Juliannával és gyerekük született. Miért sírok mégis? Irigységből? Nem, kizárt. Fájdalomtól? Nem. Félelemből, talán? Igen, meglehet. Érzem, hogy valami készülőben van. Valami rossz. De erre most nem szabad gondolnom. Inkább elmélázok kicsit ezen a csodás tájon. Itt ülök Pesten, a fák tövében. Előttem az egész világ, akárhova mehetek.

Én bíztattam Jánost a házasságra. Én adtam meg neki a kezdőlökést, hogy megcselekedhesse azt, amit elvárt magától, csak félt megtenni a lépést álmai felé.  Ott voltam az esküvőjükön: Julcsi hófehér, földig érő ruhában, fátyollal takart arccal sétált el a padsorok között, míg János már az oltárnál állt öltönyben, arcán azzal a kifejezéssel, ami azt mondja: „igen, én vagyok a legboldogabb ember a világon”. Rá egy évre jött az első baba, majd három évvel később a másik is. Össze kellett húzniuk a nadrágszíjat, de hát abban az időben kinek nem kellett? Én szívemből segítettem őket, amikor tudtam. Egy forintot sem sajnálok abból, amit adtam nekik. De miért is tenném? A barátaim, és szeretem őket.

Háború közeleg. Érzem, itt van már, a nyakunkba liheg. Félek. Azt hiszem, hatalmas vérontás lesz. Kell valami bíztatás a népnek, szóval azt hiszen, nekiállok egy nemzetbuzdító költemény írásának. Az lesz a címe: Nemzeti dal. Ha majd eljön az ideje, felolvasom, ha kell, térden állva könyörgök majd társaimnak, hogy védjük meg egyetlen hazánkat, különben nem lesz többé otthonunk. Nincs más választásunk.

Már itt is vannak. Sikerült feltüzelnünk a népet, de túlerőben vannak az ellenséges csapatok. Nem fogjuk legyőzni őket. Azt hiszem, minden esélyünk odalett, és fogalmam sincs, mit tehetnénk. Segítségre van szükségünk, csak úgy nyerhetünk. Talán sikerül szövetségesek szereznünk, és lesz esélyünk megmenteni a hazánkat.

Most már minden utca olyan, mintha sorsunk labirintusának a kijáratát keresnénk, miközben mindenféle csapdákba botlunk; egyik utcában fegyveres gyilkosok, másik sarkon lovas katonák. Fegyverek ropognak, ágyúk dörrennek, én pedig elvesztem. Azt hiszem, végleg.

Sétálok az utcán, Sándor leveleivel a kezemben. Szemeim a művészi sorokat pásztázzák, próbálják befogadni barátom alkotását. Magam előtt látom csillogó, élettel teli tekintetét, barna haját, bozontos bajuszát, és azt a mosolyt, amit sosem fogok elfelejteni. Szinte fel sem tűnnek a piszkos, budapesti utcák, amiket magam mögött hagyok. Végül letelepedek egy fa árnyékába, elhessegetem a fülembe zümmögő bogarakat, és újra átadom magam a költeménynek.

A papír, melyet ujjaim között tartok, melyre egykori kedves barátom vetette le gondolatait rímbe szedve, elkezdett fakulni. Az idő mindent tönkretesz, ezt már megtanultam. Elragadta tőlem barátomat, aki mindig mellettem állt. Többé már nem hallom mély hangját, már nem fog tanácsokkal ellátni és bíztatni, hogy tegyem azt, amit a szívem diktál. Meg kell tanulnom élni saját magamtól. Ha egy valamire Sándor megtanított az életben, akkor az az volt, hogy nem szabad megijedni mások véleményétől. Szembe kell szállnunk a saját akaratunkkal is, ha kell, meg kell küzdenünk a saját boldogságunkért.

Felállok a fa tövéből és sétálgatni kezdek. Egymás után teszem meg a métereket, nem is figyelve arra, hogy merre haladok. Tekintetemet megragadják a fák, melyek minden perccel öregebbek, szárazabbak lesznek, melyek kezdik elveszíteni lombjukat, szép zöld színűket, életerejüket. Közeleg a tél, s ők elalszanak, hogy majd csak a friss, meleg tavasszal nyissák ki újra szemeiket. Lehullnak a levelek, letörnek az ágak, s elmúlik az élet. Ez a sorsunk.

Ahogy szedem a lábaimat, egyre csak Sándor arca lebeg előttem, s ahogy mondja: „Egy életünk van”. Pontosan. És azt köszönöm neked, Barátom.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.”

2013. 07. 10.