Nagy Nyári Nyugat kihívás - 3. nap

Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

„Az ég legyen tivéletek,
     Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
     ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,
     Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
     az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
     Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.”

Múló idő

Sétálok az utcán, a Toldival a kezemben. Szemeim a művészi sorokat pásztázzák, próbálják befogadni barátom alkotását. Magam előtt látom a kopár tájat, a perzselő napot, a szunyókáló szolgákat, a legelő marhákat. Szinte fel sem tűnnek a piszkos, budapesti utcák, amiket magam mögött hagyok. Végül letelepedek egy fa árnyékába, elhessegetem a fülembe zümmögő bogarakat, és újra átadom magam a költeménynek.

Toldi. Hogy irigylem én őt! Bár ott lehetnék! Bár Ő lehetnék! Nem tudom eléggé megköszönni drága Jankónak, hogy megalkotta ezt a hősi teremtményt. Nem lehet elég hálás neki, hogy beadta a pályázatunkra. Mekkora kincs úszott volna el! Akárcsak egy ökölnyi aranytömb a folyó legalján, úgy gördült volna ki az irodalmi világból eme igazgyöngyszem, ha nem talál bejönni hozzánk leadni a művét! Elönt a büszkeség.

A Pilvaxban ülök kedves barátommal, Arany Jánossal, és a művéről beszélgetünk. Nem tudom, hogyan keveredtünk Budapestre, de íme, itt vagyunk mindketten. Még élénken él bennem a találkozás pillanata: ahogy belépett az ajtón, megpillantott engem, ahogy az az ismerős mosoly szétterült az arcán. Mikor elém lépett, kezét nyújtotta nekem, de én átöleltem őt: így tesznek a barátok. Megveregettem a vállát, hellyel kínáltam, majd a főúrért szóltam. Komoly tekintetet vetettem rá, mert láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Nem volt természetes a mosolya. Erőltetett volt, sőt, már-már túlerőltetett. Fogalmam sem volt, mi lehetett a gond, és nem is volt hajlandó elárulni. Így tehát ráhagytam.

- Jól vagy, Sándor? – riaszt fel János a töprengésemből.

- Persze. Csak kicsit elbambultam.

- Hohó, a Nagy Petőfi Sándor! A hírnéven töröd a fejed, nemde?

- Tévedsz, ha azt hiszed, ilyen öntelt volnék. Csupán azon járt a fejem, mi szoríthatja ennyire a szívedet.

Álmomban sem képzeltem volna, hogy egy ilyen megszólalás átszakíthatja a gátat, melyet János húzott a gondolatai köré. Idegesen tördelni kezdi a kezeit, próbálja kerülni a tekintetemet. Végül megszólal.

- Sándor, én… azt hiszem, szerelmes vagyok.

Szívem szerint elnevetném magam, de tudom, hogy azzal mindent elveszítenék, szóval egyenes arccal bámulok magam elé. Továbbra sem néz a szemembe.

- Tilos lenne egy ilyen ember iránt érzelmeket táplálnom. Ó, milyen szégyen! Hiszen törvénytelen gyermek! Házasságon kívül fogant! Tudod, mekkora botrány lenne, ha egy ilyen nő lenne a feleségem?

Erre már szólnom kell valamit.

- Szereted őt?

- Persze, hisz az előbb mondtam! A füleden ülsz, barátom?

- Ne sértegess, segíteni szeretnék! Szóval szereted. Így nehéz. De tudod, mit mondok? Ne érdekeljen, mások mit gondolnak. Vedd el. Élj vele. Egy életünk van, egy szerelmünk, miért hagynád veszni csak azért, mert talán majd idegenek, akik nem ismernek és sosem fognak szeretni és tisztelni úgy, mint én, húzzák majd a szájukat?

Habár leplezni próbálja, látom, hogy könnyek gyűlnek János szemeibe. Idegességében köhint egyet, öklével szemei sarkait dörzsöli.

- Úgy szégyellem magam. Milyen férfi vagyok? – nevet. – Köszönöm, Sándor. Tudtam, hogy te megérted. – megszorítja az asztalon nyugvó kezemet és elvigyorodik. – Meglásd, ő a legszebb asszony, akit valaha láttál! Bemutatom neked! Elhozom ide Pestre! Feleségül veszem! – az utolsó mondatot már kiáltja. Feláll az asztaltól s a bejárathoz lép. – Köszönöm, barátom! – azzal távozik.

Sétálok az utcán, a Toldival a kezemben.

Könny szökik a szemembe, ahogy felidézem magamban a találkozónkat. János a legkedvesebb barátom, amióta csak ismerem. Boldog vagyok, mert megházasodott Juliannával és gyerekük született. Miért sírok mégis? Irigységből? Nem, kizárt. Fájdalomtól? Nem. Félelemből, talán? Igen, meglehet. Érzem, hogy valami készülőben van. Valami rossz. De erre most nem szabad gondolnom. Inkább elmélázok kicsit ezen a csodás tájon. Itt ülök Pesten, a fák tövében. Előttem az egész világ, akárhova mehetek.

Én bíztattam Jánost a házasságra. Én adtam meg neki a kezdőlökést, hogy megcselekedhesse azt, amit elvárt magától, csak félt megtenni a lépést álmai felé.  Ott voltam az esküvőjükön: Julcsi hófehér, földig érő ruhában, fátyollal takart arccal sétált el a padsorok között, míg János már az oltárnál állt öltönyben, arcán azzal a kifejezéssel, ami azt mondja: „igen, én vagyok a legboldogabb ember a világon”. Rá egy évre jött az első baba, majd három évvel később a másik is. Össze kellett húzniuk a nadrágszíjat, de hát abban az időben kinek nem kellett? Én szívemből segítettem őket, amikor tudtam. Egy forintot sem sajnálok abból, amit adtam nekik. De miért is tenném? A barátaim, és szeretem őket.

Háború közeleg. Érzem, itt van már, a nyakunkba liheg. Félek. Azt hiszem, hatalmas vérontás lesz. Kell valami bíztatás a népnek, szóval azt hiszen, nekiállok egy nemzetbuzdító költemény írásának. Az lesz a címe: Nemzeti dal. Ha majd eljön az ideje, felolvasom, ha kell, térden állva könyörgök majd társaimnak, hogy védjük meg egyetlen hazánkat, különben nem lesz többé otthonunk. Nincs más választásunk.

Már itt is vannak. Sikerült feltüzelnünk a népet, de túlerőben vannak az ellenséges csapatok. Nem fogjuk legyőzni őket. Azt hiszem, minden esélyünk odalett, és fogalmam sincs, mit tehetnénk. Segítségre van szükségünk, csak úgy nyerhetünk. Talán sikerül szövetségesek szereznünk, és lesz esélyünk megmenteni a hazánkat.

Most már minden utca olyan, mintha sorsunk labirintusának a kijáratát keresnénk, miközben mindenféle csapdákba botlunk; egyik utcában fegyveres gyilkosok, másik sarkon lovas katonák. Fegyverek ropognak, ágyúk dörrennek, én pedig elvesztem. Azt hiszem, végleg.

Sétálok az utcán, Sándor leveleivel a kezemben. Szemeim a művészi sorokat pásztázzák, próbálják befogadni barátom alkotását. Magam előtt látom csillogó, élettel teli tekintetét, barna haját, bozontos bajuszát, és azt a mosolyt, amit sosem fogok elfelejteni. Szinte fel sem tűnnek a piszkos, budapesti utcák, amiket magam mögött hagyok. Végül letelepedek egy fa árnyékába, elhessegetem a fülembe zümmögő bogarakat, és újra átadom magam a költeménynek.

A papír, melyet ujjaim között tartok, melyre egykori kedves barátom vetette le gondolatait rímbe szedve, elkezdett fakulni. Az idő mindent tönkretesz, ezt már megtanultam. Elragadta tőlem barátomat, aki mindig mellettem állt. Többé már nem hallom mély hangját, már nem fog tanácsokkal ellátni és bíztatni, hogy tegyem azt, amit a szívem diktál. Meg kell tanulnom élni saját magamtól. Ha egy valamire Sándor megtanított az életben, akkor az az volt, hogy nem szabad megijedni mások véleményétől. Szembe kell szállnunk a saját akaratunkkal is, ha kell, meg kell küzdenünk a saját boldogságunkért.

Felállok a fa tövéből és sétálgatni kezdek. Egymás után teszem meg a métereket, nem is figyelve arra, hogy merre haladok. Tekintetemet megragadják a fák, melyek minden perccel öregebbek, szárazabbak lesznek, melyek kezdik elveszíteni lombjukat, szép zöld színűket, életerejüket. Közeleg a tél, s ők elalszanak, hogy majd csak a friss, meleg tavasszal nyissák ki újra szemeiket. Lehullnak a levelek, letörnek az ágak, s elmúlik az élet. Ez a sorsunk.

Ahogy szedem a lábaimat, egyre csak Sándor arca lebeg előttem, s ahogy mondja: „Egy életünk van”. Pontosan. És azt köszönöm neked, Barátom.

Haldoklik a sárgult határ,
     Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél busan dúdolva jár,
     s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
     Üllői-úti fák.”

2013. 07. 10.