Saját novellák - Ha unatkozom - van rosszabb is, hidd el

Körbe-körbe járkáltam a szobámban, nem volt  mit csinálnom; a leckém kész volt, nem akartam olvasni, a gép közelébe sem mehettem… A tévé szintén tabu. Miért? Már megint miért én? Igazán nem tehettem arról, hogy a tanár ennyire haragudott rám. Nem tettem semmi rosszat, éppenséggel csak elaludtam az órán… Na és aztán?! Nem tudtam aludni az éjjel, mert tanultam… Igazán nem mondhatna semmit! Örüljön neki, hogy tanultam, az más kérdés, hogy dög unalmas órákat tart! Mégis, rajtam csattant az ostor… Na mindegy, lépjünk túl a múlton. Habár, jobb dolgom úgy sincs, minthogy a múltat, a jelent és a jövőt feszegessem… A lehetőségeket, a félelmeket.

Leültem az ágyamra, és üres tekintettel bámultam magam elé, a semmibe. Sok gondolat kavargott a fejemben, de egyiket sem tudtam pontosan kivenni. Nem láttam semmi konkrétat, semmi könnyen kivehető dolgot, de igazából még örültem is neki, hogy nem kell ezzel foglalkoznom.

Hirtelen egy éles kép villant be elém: egy szoba, melyben csak ketten vagyunk: Ő és én. nem tudom, mi zajlott előtte, de szinte tapintani lehetett a feszültséget…. Feszengtem. Ő is. Néma csöndben ültünk egymástól kellő távolságban, s magunk elé meredtünk. Egy szó sem jött ki a torkomon, habár éreztem, hogy könyörögni akarok, megbocsátásért, átérzést kérni, hogy értse, mi történt… De mi történt? én sem értem… És akkor hirtelen megszólalt:
- Miért? Miért tetted? – szinte sírt, de erősen koncentrált arra, hogy könnyeit magában tartsa. Én nem tudtam.
- Megmondtam, hogy nem úgy volt, hogy hiszed – nem én irányítottam a számat, a szavakat nem én formáltam, én csak egy kívülálló, megfigyelő voltam, a magam részéről. Tiszta mozi feeling. 
- Akkor mégis mi történt köztetek? Ha ennyire nem értem, kérlek, akkor világosíts fel!
- Jajj, tudod, hogy szeretlek! Egyszerűen nem tehettem mást! Nem volt választási lehetőségem!
- Megcsókoltad! – ingerült volt… Nem csodálom. 
- Ő engem! – zokogtam, de még mindig nem hitt nekem. Mi a fenét mondjak neki, hogy elhiggye, én őt szeretem, nem Danit! 
- De visszacsókoltál! – makacskodott – Ha ennyire nem akartad, elhúzódtál volna tőle!
- Azt tettem! Hidd már el! Sosem tennék veled ilyet! Szeretlek! Nem tudom kifejezni másképp! Nem akartam! Nem akartalak megbántani, én nem így képzeltem el a dolgot… Rád gondoltam! Nem is voltam lélekben vele, te jártál az eszemben, hogy mit fogunk ma csinálni… És akkor azon kaptam magam, hogy csókolózunk! Nem tudom, mi történt előtte, nem figyeltem meg az eseményeket!
- És ezt el is higgyem?!

Nem tudtam mit mondani erre. Kitört belőlem a sírás még jobban, és nem gondoltam semmi másra, csak gondolatok jutottak eszembe, mivel győzzem meg igazamról! Nem hazudnék neki soha! Szeretem! Ő az életem! Nem bírom ezt a feszültséget! Lépnem kell, most vagy soha! Hagyd el a szobát, hagyd magad mögött a világot, menekülj, ne kínoztasd magad tovább! Fuss el! – biztattam magam, s lássanak csodát: a gondolat-béli énem felpattant a székről, s életem szerelmének pillantásával kísérve kirohantam a szobából.

Szaladtam, ahogy csak lábaim bírták, meg sem álltam, nem tudtam, merre megyek. 3 dolgot tudtam biztosan. 1: szeretem őt! 2: nem jön utánam. 3: vége mindennek.

Ez a 3 dolog eszméletlen rossz hatással volt rám; zokogtam, futottam, menekültem a világ elől… Előle, a válasza elől, a tekintetétől… És csak reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz álom…

Megálltam egy pad mellett, s leültem rá. Az utca sötét volt, a levegő hideg és nyirkos. A legközelebbi lámpaoszlop tetején lévő izzó elkezdett villózni, majd pár másodperccel később végleg megszűnt világítani. Most már teljesen egyedül voltam a sötétben. Csak a szipogásom törte meg a csendet, de pár perccel később az is abbamaradt.

Füleltem. Neszezést hallottam. Messziről, de egyre közeledett. Léptek. Lassú lélegzés. Majd elhalkult, s végleg abbamaradt. Felgyorsult a szívverésem. Vajon ki lehet az? Nem mertem körülnézni. Mozdulatlanul, csöndben ültem tovább a padon. Egyre ingerültebb lettem, idegesebb, az idegen felzaklatott. Aztán egyszer csak újra felhangzottak a léptek, immár kicsit sebesebben. Megrémültem, de nem igazán mutattam jelét, inkább csak még jobban felgyorsult a szívverésem. Egyre jobban közeledik a titokzatos idegen, egy férfi – lépéseiből ítélve – egy ismeretlen ember, a sötétben, este…

Annyira lefoglalt az aggodalom, hogy már nem is figyeltem a közeledő embert, sőt, azt sem vettem észre, hogy közben odaért hozzám, s leült mellém a padra. Arra eszméltem fel, hogy a férfi megfogja a jobb kezem és két keze közé veszi. Megijedtem. Hirtelen felpattantam a padról, s felmértem az éjszakai kóbórlelket.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Nagyon bántott, hogy csak így elmentél – szemében őszinte megbánás volt.
- Hát.. ő… én sajnálom, hogy okot adtam arra, hogy kételkedj bennem.

Visszaültem a padra, és megöleltem. Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon.
- Elhiszem, amit mondtál, de ez így nem mehet tovább… Így én már nem tudom ezt folytatni… Leomlott egy fal a lelkemben, amit nem tudok újraépíteni. Sajnálom, de ez így nem fog működni.

Nem hittem el, amit mondott, nem voltam képes felfogni a szavait, hogy mindaz, amitől féltem, amitől rettegtem, most beteljesül, és tőle kell megtudnom… Miért? Már megint miért én? Igazán nem tehettem róla, hogy Dani ezt tette! Minden az ő hibája! Ha ő nem lenne, most otthon lennénk, ülnénk a kanapén és filmet néznénk! Ölelnénk egymást, és a másikat sosem engednénk el! Most mégis itt vagyunk az utcán, ülünk egy padon, és épp most szakítottunk! Nem, ez lehetetlen! Ez nem én vagyok, ez nem velem történik!

Elengedtem a kezét, felálltam, s egy szó nélkül elindultam hazafelé. Most követett. Megfogta a kezem, s visszarántott. Azzal a lendülettel a nyakába borultam, s magamhoz szorítottam. Újra el kezdtem sírni. Még pár másodpercig így álltunk, majd a fülébe súgtam:
- Szeretlek! Ne hagyj el, kérlek! Ne hagyj el!

Nem válaszolt, csak egy nagyot sóhajtott. Utoljára magához szorított engem, majd megfordult, és elindult az ellenkező irányba. Lerogytam a járdára, és zokogni kezdtem. Egyre csak a nevét ismételgettem… De nem jött vissza…

Gondolkodásomból mobilom csörgére ébresztett fel. Könnyeim záporoztak. Gyorsan letöröltem az arcomról őket, és megnéztem, hogy ki keresett. Pont Ő! Na, ez az én formám! Felvettem.
- Szia! Na, akkor tudunk találkozni? – kérdezte, s éreztem a vidámságot a hangjában.

Hirtelen újabb könnyzápor futott le az arcomon, s nem tudtam mást kinyögni, csak ennyit suttogtam:
- Szeretlek!
- Én is téged! – zavarodott volt, hisz nem értette a reakciómat. Rettegtem, hogy esetleg bekövetkezik mindaz, amitől tartottam mindig is.

Többet nem hallottam Dani felől.