Saját versek - Manó-faló

Manó-faló

Egyszer élt egy manó-faló
Úgy hívták, hogy Kató-Mamó.
Teste zöld volt, szeme kék,
Mindenhol vörös bogarak lepték.
Bőrszín nyelve mindig lógott,
Zöld helyett azt rózsaszín foltok
Borították mindenütt, hol volt hely,
Fekete szájában szinte alig fért el.
Habár az hosszan leért a mocskos földre,
A padlón ágaskodó bogarak mégsem érték fel.
Kató-Mamó egyik reggel
Testét penész borítva kelt fel,
Kiáltott is: "Jajj nekem!
Ezt ugyan többé le nem szedem!"
Gyorsan bekapott a szekrényből pár manót,
Majd szedte a lábát, hogy elérje a hajót.
Utazott is éjjel-nappal,
Testét vakargatta kanalakkal,
Bekapott pár penészfoltot,
Ezzel meg is oldotta a gondot.
Átért a sziget másik oldalára,
Hol a doktor már órák óta várt rája.
Szomorú is volt az öreg, mert Kató nem hagyott
Neki a penészből bizony egy falatot!
Lehajtott fejjel, penész nélkül
Hazaindult egyedül, végül.
A doki pedig szomorúan cammogott
Maga mögött hagyva pár manó-kupacot.
Amint Mamó hevesen csapkodva,
A cápákat a vízben éhesen hagyva,
Észrevette, hogy zöld színe
A vízbe tűnik, le mélyre.
Bőrén csüngő vörös piócák
Szintén elhagyták őt magát,
Meg is bánták rögtön, mert
Sok apró hal eledeleként hunytak el.
Kató-Mamó kiúszott a partra,
Vízből kilépve leszakadt apró, kopasz farka.
Segítségért kiáltott, ám mind hiába,
Helyette belefutott egy elefánt-csordába.
Lehetett köztük legalább húsz kutya,
Esetleg hat macska, és még mi, ki tudja?
Áttapostak színtelen, csupasz testén,
Elcsúsztak rajta a zöld vízbe menvén.
Kató-Mamó kilehelte lelke utolsó részét,
Felriadt álmából, verejték borította testét.
Észlelte, hogy otthon van, s teljesen jól lévén,
Úgy döntött, jobb, ha többé nem alszik a vécén.