Nagy Nyári Nyugat kihívás - 2. nap

Juhász Gyula: Menni…

„Hotelszobának mélyén elfeküdni
S érezni: minden messze s veszve rég,
A hideg párnák kriptájába dűlni
S látni: bennünk van mind e messzeség,
A tört tükörbe nézni s tűrve tűrni,
Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég,
Ó kínok kínja, poklok pokla: élni
És másnap újra élni s útra kélni.”

Gyógyír

- Fiam, te egy igazi csoda vagy!

Gyula arcán egy széles mosoly terült szét, ahogy az alig tizenhét éves Attilára nézett. Tudta, pontosan tudta, már akkor megmondta, hogy ebből a fiúból még híres költő lesz egyszer. Igazán büszke volt rá. Ott volt első kötetének publikálásánál is, és nagy örömmel látta, milyen sikeres lett már olyan fiatalon ifjú barátja.

- Emberek, magyarok, íme a költő, aki indul, magasba és mélybe: József Attila!

Poharát emelte; az összegyűltek szintúgy, míg a mellette álló Attila fülig pirult. Példaképével ellentétben ő sosem gondolta volna magáról, hogy akár egy versét is olvashatja majd a nagyvilág. De íme, itt állt mestere mellett, akinek eme sikert köszönhette. Tisztában volt vele, hogy Juhász Gyulának hála szerzett hírnevet, ám átfutott egy gondolat az agyán: vajon akkor is ismerné őt a világ, ha nem találkozik Gyulával? Ez a keserű ábránd mindig, mint valami áldozatra leselkedő keselyű, ott repkedett az elméjében, sosem hagyta nyugodni. Emiatt gyakran összeszorult a szíve, ha Gyulára gondolt; most már sosem fogja megtudni, egyedül is sikerült volna-e elérnie a célját. Ez már örök rejtély marad.

- Ráérsz ma délután? Örülnék, ha el tudnánk társalogni egy keveset. Beülhetnénk a Café Reanaissance*-be. Oda csak költők járnak. Mit szólnál hozzá?

Attila barátja fáradt tekintetével nézett farkasszemet. Ha most nemet mond, örökre vége a barátságuknak, ebben biztos volt.

- Nem bánom.

Azzal a két barát útnak indult. Séta közben is társalogtak, ám a valódi beszélgetés csak magában a kávézóban kezdődött el.

- Csodás teremtés, gyönyörű lány! Habár Gyula barátom is szemet vetett rá, fortyogok is miatta. Bár ne kéne megküzdenem érte! Bár szeretne!

- Mesélj róla egy kicsit még.

- Szépsége szavakkal leírhatatlan; uram, látnod kéne! Te biztosan jobban meg tudnád állapítani, mit érez irántam! Ó, az a hamvas arc, a csillogó, barna szemek, dús keblei… Nem az a fajta szépség, mint egy szépségkirálynő; nem, annál ezerszer, milliószor gyönyörűbb! Gyula, drága barátom, kérlek, keress valami gyógyírt összetört szívemre!

Gyula elmosolyodott, majd a pulthoz lépett és két csésze rumos kávét rendelt. Az egyiket Attilának nyújtotta.

- Kezdetnek, azt hiszem, ez is megteszi.

Mint Attilának Flóra, olyan volt Gyulának Anna. A tiltott gyümölcs, a leszakíthatatlan alma, a megfoghatatlan pillangó. Repültek a napok, a hetek, a hónapok, egyiküknek sem adatott meg a csoda, hogy kedvesüket karjaikban tudhassák, öleljék, csókolják. Milyen élet az ilyen? Ami keserűséggel, fájdalommal, csalódással teli? Ennek véget kell vetni.

Sárvári Anna. Ódákat tudnék zengni róla, göndör hajáról, csibészes mosolyáról, huncut szemeiről. De nem merek; gyáva vagyok. Félek közeledni felé, ó, én bolond! Éjszakánként magam mellett érzem, holott tudom, sosem lesz velem, vöröslő ajkai után epedek, de megszólítani sincs elég bátorságom. Olyan vagyok, mint egy kamasz fiú; cseppnyi erő sincs a lelkemben. Ebbe beleőrülök. Bennem minden rossz. Nem csodálom, hogy a drága Annácska, az az angyal, isteni teremtmény felém sem tekint. Micsoda átok, micsoda szenvedés, micsoda fájdalom. Borzalmas. Nincs az a mű, mely elég tökéletes lenne hozzá, mely érdemes lenne az elzengésre. Nem vagyok elég jó költő ahhoz, hogy megnyerjem magamnak eme szépséget.

De hát ez az én hibám. Ha több kurázsi lenne bennem, ha férfi volnék, s nem egy nyúl, ha költő, s nem egy szópazarló féreg… Talán. Mindig ott lebeg ez a szó felettem: talán. Mi ez a szó? Ez nem is magyar, kiejthetetlen, értelmezhetetlen, kétségekkel teli ördög. Ki mondta először? Még a szótárban sincs benne. Pfuj. Otromba. Akárcsak én magam. Egyek vagyunk. Világ csúfja, szégyene, amit én művelek itt.

- Kényszerképzetei vannak. Szinte már képtelenség, hogy egyáltalán érti, hallja, amit mondunk, annyira nem önmaga többé.

Ó, dehogy nem, tisztán hallotta, amit az orvos mondott. Tudta, ki áll az ágya mellett és sír utána, de nem tehetett semmit; saját testének rabja lett, mozdulni sem bírt. Érezte, hogy kezd elveszni.

- Van esély rá, hogy jobban lesz? Hogy meggyógyul?

Néma csend. Miért nem válaszol kedves barátomnak senki?

Léptek, majd nyikorgás és ajtócsapódás. Egyedül maradtam.

Elegem van abból, hogy nem vagyok a magam ura. Abból, hogy napról napra kell álmatlan éjszakáktól szenvednem, és senki nem segít. A világból, hogy ilyen gonosz, hogy nincs megértés, se bocsánat, hogy az emberek már nem is emberek, csak korcs kutyák, akik elvadultak az egyedülléttől. Itt már semmi sem szép, minden méltatlan az emberi szeretetre. Akárcsak én. Attila is csak kötelességből jött be hozzám, a hírnév hozta, nem a szíve. Sosem szeretett.

„Hotelszobának mélyén elfeküdni
S érezni: minden messze s veszve rég,

Tennem kell valamit. Én ezt már nem bírom.

A hideg párnák kriptájába dűlni
S látni: bennünk van mind e messzeség,

Igen. Csak aludni szeretnék. Csak… aludni. És fel nem ébredni.

A tört tükörbe nézni s tűrve tűrni,
Hogy arcunk idegen s holt, mint a jég,

Gyula az éjjeliszekrényén lévő fehér, műanyag doboz felé nyújtotta remegő ujjait. Ha most ezt megteszem, nincs visszaút – villant át az agyán. Nem tudott mást tenni, szabadulnia kellett a gondolataitól, saját magától.

Ó kínok kínja, poklok pokla: élni
És másnap újra élni s útra kélni.”

Takarójára szórta a doboz tartalmát; apró, fehér pirulák, melyek a megnyugvást rejtették. Hívogatták, kérlelték, hogy szájához emelje őket, s ő engedett a csábításnak. Egyiket a másik után. Szép lassan. Igen, érzem már. Egyre nehezebb nyitva tartani a szemeimet. Végre. Köszönöm, Istenem. Viszlát, világ, viszlát, fájdalom, viszlát, drága Attilám.

„Szól a telefón, fáj a hír,

hogy megölted magad, barátom,

hogy konokul fekszel az ágyon.

A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt

nem leltél arra, hogy ne fájjon

a képzelt kín e földi tájon,

mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?

Hogy rég megölt a képzelet?

Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.

Mosdatnak most. Anyád sirat,

s társadtól jön egy sírirat.”**

*Mai Pilvax kávéház

**József Attila: Meghalt Juhász Gyula 

2013. 07. 09.