Nagy Nyári Nyugat kihívás - 4. nap

Kazinczy Ferenc: Írói érdem

„Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen.
    Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
    Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.”

Titkos személyek

Ha már a művészetről van szó, azt hiszem, az első dolog, ami mindenkinek eszébe jut, az a költészet. Szavak rímelése, formás sorok, tagolás versszakok formájába, és az a kis plusz, ami összetartja az egész művet: az élettapasztalat. Mert végül is, mi a vers, ha nem összefoglalása gondolatainknak s érzéseinknek? Minden vers őszinte, egy csepp hazugság sincs benne, s születésekor könnyebbülést hoz minden szerzőnek. És ki tudná ezt jobban magánál a költőnél?

Ezen gondolkozott Babits Mihály is, miközben a Nyugat című folyóiratot gyűrögette kezei közt. Izzadt ujjai hullámossá tették a papírt, a betűk kopni kezdtek, s már ő maga is megbánta, hogy egyáltalán kézbe vette a lapokat, melyeket alig pár órával korábban hoztak ki a nyomdából. Az első szám. Sosem gondolta volna, hogy sikerül véghezvinniük szívének leghőbb vágyát; hogy minden ember olvashassa műveiket, hogy szakasszanak egy almát a tudás fájából és befogadják verseiket, novelláikat. Mi lehetne ennél pompásabb?

Mindenesetre Misi valami izgalmasabbra vágyott. Elöntötte az agyát a siker, és úgy gondolta, itt már nincs megállás. A versíráshoz éppen nem volt kedve, de már viszketett a keze, ami ezt jelentette, hogy csinálnia kell valamit. Összehívott egy gyűlést és beszélgetést kezdeményezett munkatársaival.

- Fivéreim! Azért hívtalak ma titeket ide, hogy valami új ötlettel álljunk elő. Mint ti magatok is láthattátok, az újság nagy sikert aratott. Emberek százai lófrálnak az utcán a Nyugattal a kezükben, anyukák és apukák állnak meg a járdán, hogy karjukat nyújtsák a lapunk után, miközben gyermekeik kezében olvad a fagylalt. Egy szó, mint száz: jó munkát végeztünk. Ezért is gondolom azt, hogy nem kéne csupán ennyiben hagyni, táplálnunk kell a sikerünket.

Kéne valami új bele, folytatta. Valami, ami más, mint ami az előző számban volt. Tudom, tudom, hogy ez most hirtelen jött – emelte fel kezeit Babits, mikor látta, hogy Árpi szóra nyitná a száját -, de meg tudjuk csinálni, uraim. Meg kell csinálnunk. Azt akarom, hogy hónapok múlva is vegyék a lapjainkat, hogy a sikátorokban is ezt osszák, ne a dohányt, hogy külföldre is eljusson, hogy világszerte ismerjék a nevünket.  Nos, mit szóltok?

Mindenki Misit nézte, még a korábban igencsak izgága Tóth Árpi is mélyen hallgatott. Végül, miután vagy egy percnyi hatásszünetet hagytak már, Dezső törte meg a csendet.

- No de barátom, még is mire gondolsz?

- Tudom, őrültségnek fog hangzani, azt fogjátok gondolni, elment a maradék józan eszem is, de… az jutott eszembe, talán rendezhetnénk egy… novellapályázatot.

Meghökkent sikkantások, hangos lélegzetvételek, sőt, egy füttyentés fogadta a megszólalást. Babits Mihály, mindenkivel szemben ülve egy rozoga mahagóni asztal előtt, ujjperceit ropogtatta, köhintett egyet, még a feje búbját is vakargatta, de senki nem akart szólni egy szót sem. Talán valami rosszat mondott?

- Nem is tudom… - Ady Endre inkább a kínos csönd megtörése miatt, mint hogy valós érdeklődésből szólalt meg. Fogát piszkálgatta a körmével, ami igen visszataszító és illetlen dolog volt, de hát úgy volt vele, barátok közt van, miért is ne tehetné meg.

- Novellapályázat? – Karinthy is felocsúdott, s hitetlenkedve bámult barátjára. Dezső a vállára tette a kezét, mintegy megnyugtatásul.

- Ne aggódj, Fricikém, azt hiszem, mindjárt elmagyarázza.

- Tudjátok, arra gondoltam, ezzel megmérettethetnénk magunkat is. Mivel egymás ellen versengenénk, nem lenne olyan véres harc, mintha idegenek lennének a vetélytársaink, de ugyanolyan izgalmas lenne, s biztos mindenki nagyon törekedne arra, hogy megnyerje az első díjat.

Ismét néma csend lett, majd ideges kacagás tört fel valakiből, aki a hátsó sorban ült. Juhász Gyula volt az.

- Nem gondolhatod komolyan, Misikém, drága fiam. Nincs nekünk arra időnk, hogy holmi novellapályázatra készüljünk.

- Költők vagyunk, vagy nem?

- Igen, azok. Verseket írunk. – szúrt oda egyet neki Ady, ami Babitsot nagyon mélyen sértette.

- Nekem nincs gondom vele. – vont vállat Kosztolányi. Hát persze, hogy neked nincs, Desiré, gondolta Babits. – Inkább csak a többiekre nézve rossz ötlet. – Dezső rákacsintott Misire, minekután tudta, hogy eme megszólalása felháborodást kelt majd, és ezzel meg is nyeri neki az ügyet.

Ahogy gondolta; az ott ülők kivétel nélkül mind háborogni kezdtek s szitkokat szórtak Dezsőre, hogy így lenézi őket. De ő csak nevetett; kiállt a tömeggel szemben Babits mellé, megveregette a vállát, s farkasszemet nézett költőtársaival.

- Egy alkalom, csupán egy. Miért nem próbálhatnátok ki magatokat egy másik műfajban is? A novella és a vers ugyanaz, csak míg a novellába több szót, több leírást, több szereplőt viszünk, addig a vers egyszerűbb, tömörebb. Csak próbáljatok meg elvonatkoztatni a formától és a rímektől, és akkor majd menni fog, meglátjátok.

És már meg is szerezte ezzel a többiek figyelmét.

- Az lenne a legegyszerűbb, ha most mindenki írna egy három-négy bekezdésből álló kis novellácskát, egy kis gondolattöredéket, hogy meglássuk, kinek hogy megy. Én azt hiszem, passzolok, hisz tudjátok, nekem már a kisujjamban van a novellaírás. Persze, aki szintén gyakorlott a műfajban, az is kitérhet a feladat elől, de a többiek, Bandi, Frici, Árpi… ragadjatok papírt, tollat, és engedjétek, hogy a novella írjon meg titeket!

Húsz percbe telt, mire mindenki letette az íróeszközt, készen arra, hogy felolvassa a művét. Mikor Misi megkérdezte, hogy ki óhajt kezdeni, Ady önként jelentkezett a feladatra.

- Egy szőke asszony állt a szoba közepén, lazára kötött köntösben. Válláról lecsúszott a pamutanyag, kebleit csak szalmaszín fürtjei takarták, s szemében ott égett valami vágy; vágy egy férfi, egy erős kar, izmos mellkas után. Ott lebegett előtte a kép: gyűrött takarók, cigarettafüst, az etyepetye emléke…

- Na de Bandi!

- Ne haragudjatok, fivéreim, de azt hiszem, nekem ez nem fog menni! Csak a nőkön jár az eszem!

- Meg az etyepetyéken…

- Árpi, mintha te nem ábrándoznál meztelen nőkről és italról…!

Erre nevetés tört ki a teremben. Egy pillanatra úgy tűnt, menten egymásnak esik a két fiú, de végül lerendezték a dolgot pár szitokszóval és gesztikulációval.

- Oké, oké, most én jövök!

Kazinczy felállt, megigazította zakóját, idegesen köhintett egyet, majd belekezdett.

- Gulyáslevest főztek. Füst gomolygott, hagymaszag áradt a kondérból, forrt a lé. A marhahús-kockák már készenlétben álltak, arra várva, hogy bedobják őket a forró vízbe. Paradicsom, csípős paprika, só, bors, minden benne volt, ami csak kellett. A tűz ropogott, a bogarak ciripeltek, és bőven folyt a sör, melyet megtermett legények nyeltek literszámra…

- Hohó, úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen, aki magából indult ma itt ki. – Ady nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye ezt a csípős megjegyzést.

- Azt hiszed, egy részeges alak vagyok, te nőfaló?

Elszabadultak az indulatok; minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még mindenki a helyén ült és hallgatta Frici történetét, a másikban pedig már két férfi a padlón volt és egymás öklével néztek farkasszemet. Vér fröccsent, csont roppant, mély hörgések törtek fel a torkokból, s csak nagy nehezen sikerül végül elválasztani a két feldúlt bikát egymástól. Fújtattak, homlokukat, szájukat törölgették, gyilkos pillantásokat váltottak.

- Elég legyen! – kiáltotta el magát Zsiga. – Meg vagytok őrülve? Mire jó ez a hiszti? Most én jövök!

Szúrós tekintettel néztek fel a bajuszos arcba, s tudták, nincs helye többé már a vitának. Nem is tudnának szót kapni; Móricz bele is vágott a történetébe.

- Sötét volt, az utcalámpák is kialudtak már. Kóbor kutyák rótták az utakat s prérifarkasok vonyítottak az éjszakába. Egy lélek sem volt az utakon; már mindenki mélyen aludt. Egy alak tűnt fel a sötétben; bárddal a kezében, csuklyáját a szemébe húzva lépkedett nagy magányosan. A húsbolt felé vette az irányt; kitárta az ajtót, s a raktárépületbe osont. Disznók lógtak a gerendákon, fejüktől lefelé megcsonkított állattetemek. A padlót agyvelő borította. Egy átlagos embernek kifordult volna a gyomra is a látványtól, de neki, ó, nem, neki még csak meg sem rándult a szeme. Arcán vigyor terült szét, kivillantotta sárgás fogait, s vérfagyasztó nevetést hallatott. Igen. Végre hazatért.

Néma csend, megdöbbenés követte a felolvasást. Zsiga kissé zavartan foglalt helyet nyikorgó székén, bajuszát pödörgette, s igyekezett nem barátai szemébe nézni. Mindenki tátott szájjal bámult rá.

- No mi van, valami gond van tán? Nem tetszik az írásom, fiúk?

- Nem erről van szó, Zsiga. Csak mi valami közönség barátiabb novellára gondoltunk.

- Misikém, én csak önmagamat adtam.

- Tudjátok mit? – csapta össze két tenyerét Desiré. – Azt hiszem, mára ennyi. És talán inkább maradjunk meg az eddigi formánknál; nem való ez nektek. – Aztán Babits fülébe suttogott: - Ne aggódj, Misi, majd én írok neked egy novellát. Azt belerakjuk az újságunkba, és mindenki örülni fog. Látod, mi mindent megtettünk, de úgy néz ki, rajtuk nem tudunk már segíteni.

Sajnos, Babitsnak be kellett látnia: költőknek voltak teremtve. És lám, a költészet az íráshoz még sem hasonlít annyira. De egy valamiért nem bánta meg, hogy ma összehívta barátait: mindenkiről megtudott valami újat. Legközelebb már tudni fogja, kinek mivel kedveskedjen. Ha Banditól szeretne szívességet kérni, egy hölgy társaságában látogatja meg, Árpihoz egy üveg finom borral fog majd bekopogtatni, és ami Zsigát illeti, nos, talán őt majd kerülni fogja.

Tudta, ő sem tökéletes, épp ezért döntött úgy, hogy barátai után már nem olvassa fel az irományát. Nem akart olyan sorsa jutni, mint ők; titkolni akarta a benne rejlő másik embert, aki kitörni vágyott.

Hogy az ő novellája hogy hangzott? Hazaérte után összegyűrte a papírlapját és a szemetesbe hajította. Ám mielőtt ezt megtette, újra átfutotta az általa írt sorokat.

„Most, öntudatlan, ideért a kedvese lakása elé. Itt várja őt minden este. Milyen bájos, és milyen jó kis nő! Ő az egyetlen napsugár életében. Azért tartja számára ezt a kis puha fészket. Ha gazdag, ideges és unott családja, előkelő társasága kötelékeiből szabadul, ide menekül hozzá. Vacsorára, édes, meleg szóra, üdítő és feledtető enyelgésekre. Ide nem jön utána semmi sem...

Ilyen gondolatokkal ment fel a kis fészekbe. A kedves kettes vacsora egészen felüdítette. Sarolta pompás, egyszerű kedélyén megtörött minden idegesség. Ezer apróságról talált folyton csevegni valót. S milyen jó, barátságos meleg volt ott benn. Vacsora után odahúzódtak a kandalló mellé, és a nagy fotelben összebújtak.

- Tudod mit, édes? - mondotta Sarolta. - Csavarjuk el a lámpát. Olyan jó ilyenkor a sötétben lenni.

Elcsavarták, de nem lett sötét. A gázkandalló széles és vörös, egyre hullámzó fényfolyót öntött végig a szobán. Egész materiális, sűrű fényfolyó volt: fürödtek benne, mint a meleg vízben.

- Ettől a gázfűtéstől mindjárt őrült meleg lesz - mondta Sarolta. - De azért ne csukd el: olyan szép a fénye. Inkább...

És legombolta blúzának nyakát. Lovagh ujjai lassan és becézve választották szét a többi kis gombokat, melyek csöpp ércszerelmesekként nyomódtak egymásba. Nemsokára bájos rendetlenségben hevert a szőnyegen egy csomó ruhadarab.

Sarolta a tükörig lépkedett a fényfolyóban, és lebontotta a haját. Aztán kacéran ránevetett Lovaghra. Leeresztette szép hímzett ingét, és kilépett belőle.

S ebben a pillanatban egy csúf szürke, szögletes csontváz jelent meg a kályha vérvörös fényében.”*

*Részlet Babits Mihály Novella az emberi húsról és csontról című művéből

2013. 07. 11.