Nagy Nyári Nyugat kihívás - 1. nap

Janus Pannonius: Szilviáról

„Azt mondod gyereked van tőlem s jársz a nyakamra.
  Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém.
Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:
  Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske hibás!”

 Cukorkabolt

Miklós a karosszékében ült, pipával a szájában és a távkapcsolóval a kezében. A szoba közepén lévő szürke dobozt bámulta, s a hangyafocit, amit a be nem fizetett tévészámlák után ajándékba kapott a szolgáltatóktól. Nagyot sóhajtott, mélyet szívott a dohányból, aminek mára már keserű íze lett, majd lekapcsolta a televíziót. Unta már a semmittevést. Úgy érezte, menten megőrül, ha nem cselekszik valamit. De mit tehetne? kérdezte magától. Unos-untalan ugyanazt a választ kapta: írnia kell egy verset.

Ekkor jelent meg Fanni; gesztenyebarna haját lófarokba kötötte, aminek a vége már-már súrolta fedetlen hátsófelét.  Ahogy Miklós rátekintett, rögtön eszébe jutott valami, ami elűzhetné az unalmát, de tudta, uralkodnia kell magán. Így hát eltépte tekintetét a csodás látványról, és kibámult az ablakon a napsütéses őszi délutánba.

- Valami baj van, drágám? – duruzsolta Fanni, ahogy kedvese ölébe csusszant. Látta, hogy a férfinek nehezére esik nem ránézni. Halvány mosoly futott végig az arcán, ahogy ifjú szerelme reszkető kezekkel karolta át.

- Ugyan, semmi. Csak elgondolkoztam.

- Mi az, ami ennyire eltereli a figyelmedet? – kíváncsiskodott Fanni, miközben apró csókokat lehelt Miklós nyakára, arcára, szájára.

- Ne most, kedvesem. Dolgom van. – hazudta, mivel tisztában volt azzal, ha most belekezdenek, soha az életben nem fog verset írni már ma. Így hát lassan felállt a kényelmes bőrfoteljéből, kabátot ragadott, és kilépett a bejárati ajtón.

Noha sütött a nap, a levegő mégis hűvös volt.  Szorosan össze kellett húznia rövid dzsekijét, hogy ne kezdjen el vacogni.

Fogalma sem volt arról, merre felé tart, csak tette a lábait egymás után és arra ügyelt, hogy kikerülje a bio aknákat. A cipőjét figyelte, és arra gondolt, elkélne egy új darab. Belenyúlt hát a zsebébe, hogy megszámolja az aprókat, de csak egy üres rágógumis csomagot, egy hajgumit, és egy cigarettacsikket talált benne. Nagyot sóhajtott hát, és letett az új lábbeliről. Pedig már látta maga előtt, ahogy kígyóbőr cipőben ropja majd el első hitvesi táncát Fannival. Igen, igen, az esküvő napja egyre közeledett, és már maga a gondolat, hogy elkötelezze magát, megrémítette Miklóst. Hogy elűzze félelmeit, végül úgy döntött, meglátogatja az édességboltot.

A kirakatüveg piszkos volt, a betűk lekoptak már róla, mégsem téveszthette össze semmivel a kis üzletet; tálcákon álltak a finomabbnál finomabb csokoládék, cukorkák, dobozok sorakoztak a pulton, sőt, még az eladó csillogó mosolya is befelé hívogatta az ifjút. Mit volt mit tenni, kénytelen volt belépni az ajtón. A bejárat fölé akasztott apró kis csengő jelezte, hogy valaki átlépte a küszöböt, mire a pult mögött álló, középkorú, sörhasas férfi biccentett felé. És íme, felvillant ismét az a mosoly; de most valahogy mégis olyan más volt. Az ember beleborzongott. Mintha ez a mosoly azt mondta volna: „köszi, hogy besétáltál a csapdába, érezd jól magad, zabálj csokit és hízz el!” míg az a hívogató vigyor csak ennyit mondott: „örülök, hogy benéztél az üvegen, boldoggá tennél, ha közelebbről megvizsgálnád a készletet. Talán még ajándékot is kapsz.”

- Á, Radnóti úr! Milyen kellemes meglepetés!

A hang nem a pult irányából jött, hanem a kis üzlet azon sarkából, amit Miklós nem látott a kirakatüvegen keresztül. Mert ha látta volna, bizony, valószínűleg sose jön be azon az ajtón.

A nyalókás polc előtt egykori kedvese, Judit állt, akiről azt hitte, sosem látja többé. A lány múltjának azon mocskos részébe tartozott, amit igyekezett hamar elfelejteni, mivel egyáltalán nem volt rá büszke. Igaz, mindennek már lassan öt éve volt, akkor is kínozta a lelkiismeret. No nem baj, gondolta, legalább semmi következménye nem lett. Senki nem tudta meg, és nem is fogja. Főleg Fanni nem. Habár mikor Judit lefestette őt, és karácsonyra odaadta neki a képet, Fanninak kezdett valami gyanús lenni, de úgy döntött, inkább nem törődik vele.

- Ha Miklósnak örömet okoz, örüljön. – ennyit mondott, majd elvonult a hálószobába. Sírni, talán.

Szóval ott állt Judit, feszülős, piros ruhában, kezében egy rózsaszín táskával. Egy nyalókát kóstolgatott, igen erotikus módon, ami Miklóst kellemetlen helyzetbe hozta, de azért erőltetett egy kedves mosolyt az arcára.

- Nahát, nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk! Hogy vagy?

Választ nem kapott, legalábbis nem olyat, amilyenre számított, ugyanis abban a pillanatban úgy érezte, menten összeesik és meghal. Judit mellől egy alacsony, négyéves forma kisfiú jött elő, akinek Miklóséhoz hasonlóan nagy orra volt és rövid, barna haja, melyben szőke tincsek is fel-felbukkantak – nyilván az anyjától örökölte azokat, habár tudta, Juditnak sem az a természetes színe. A vér megfagyott az ereiben, álla koppant a padlón, s egy pillanatra meg sem tudott szólalni.

- Ő itt Bálint. Talán a tied.

Ez rátett még egy lapáttal Miklós megdöbbenésére. Teljesen össze volt zavarodva. A rádióban a Republik Csak a szívemen át című dala szólt, és Miklós is úgy gondolta, igen, elég volt minden, ami eddig fájt, és hogy neki is ki kéne mennie az ajtón. Judit még mindig a nyalókát kóstolgatta. Szíve szerint rákiáltott volna, hogy hagyja abba, de örömmel töltötte el a látvány. Bálintra tekintett, a fiú meg rá, majd az anyukájára.

- Mama, ugye nem ez a bácsi a papám?

- Nem tudom, kedvesem. Habár az orrod az övé, ahhoz kétség sem fér. – kuncogott Judit.

- Nem vállalok érte felelősséget. – Miklós hangja remegett, gombóc volt a torkában. Megfordult, levett a polcról egy cukorsprayt és a pénztárhoz lépett. A bajuszos ürge nem szólt egy szót sem a jelenetről, pedig kedve lett volna valami csípős megjegyzéshez.

Miklós kiviharzott az üzletből. Tudta, hogy ezzel még nincs vége. De Judit mégis mit képzelt, hogy nem szólt neki korábban? Vajon Fanni elhagyja majd, ha kiderül, mi történt? Biztosan.

Hazaérve Miklós kedvesét az ágyában találta. Mélyen aludt; erre a horkolás engedett következtetni, amibe az egész ház beleremegett. Miklós tudta jól, hogy eljött a versírás pillanata. Kezei már a levegőben a betűket formálták, hangosan ejtette ki a száján a szavakat, gondolatok jöttek-mentek, amíg a papírt kereste. Biztos volt benne, hogy a most leírt sorokból keletkezik majd élete legfájdalmasabb műve, mégis, úgy érezte, szétdurran a feje, ha nem vetheti papírra az érzéseit.

„Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.”*

Pipára gyújtott, s közben nem is figyelte, hogy a cukorspray oldalára oda volt írva: „fokozottan tűzveszélyes”. Nem törődött a figyelmeztetéssel; keze alatt – bár még mit sem tudott róla – egy világirodalmi mű volt születőben, s mikor végzett vele, úgy érezte, egy kősziklányi tehertől szabadult meg a lelke. Fannira gondolt, és Juditra, és Bálintra. Ezerszer lejátszotta magában az édességboltos jelenetet, felidézte a Judittal töltött perceket, órákat. Valami nem stimmelt.

Felnevetett. Hátravetett fejjel kacagott, hogy beleremegtek a falak is, még Fanni is felébredt rá. Kisietett a nappaliba, hogy megnézze, jól van-e vőlegénye. Úgy nézett rá, mintha egy őrült ülne a fotelban. Miklós addig kacagott, amíg rekeszizmai sajogni kezdtek, majd magában folytatta a nevetést. Összegyűrte a papírlapot és bedobta a művészkukájába – oda, ahova a félkész vagy nem jól sikerült műveit dobta. Ez a verse sem félkész, sem félresikerült nem volt, csupán egy darabja fájdalmas kétségbeesésének, melyre nem akart emlékezni.

S hogy miért nevetett? Bálint nem volt az ő fia. Ó, nem. Amit Judittal csinált, az annyira ejthette volna a lányt teherbe, mint az az ártatlan nyalóka, amit a boltban szopogatott. Hát persze. A festéstől hogyan is kerülhetett volna áldott állapotba egykori kedvese? A gondolattól csak még jobban rázkódott az elfojtott nevetéstől. Odasétált Fannihoz, megölelte, és megcsókolta a homlokát. Többé nem követ el hibákat. Habár kicsit azért sajnálta Juditot. Hány férfit kell még megijesztenie azzal, hogy Bálint az ő fiúk? Két kezén se tudta volna megszámolni. Ilyenek a mai fiatalok, gondolta Miklós. Inkább bevezette Fannit a hálóba, hogy folytassák a korábban elkezdetteket. Most már volt kedve hozzá.

*Részlet Radnóti Miklós Tétova óda c. művéből

2013. 07. 08.