Saját Novella - A tükör

Novella – A tükör



Kikeltem az ágyból. Odaléptem az ablakomhoz, és elhúztam a függönyt. Gyönyörű, tavaszi reggel volt. Virágoztak a fák, csiripeltek a madarak. A napsugarak gyengéden simogatták az arcomat. Az első látvány, amit minden reggel megláttam. Kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön rajta a finom, friss, tavaszi levegő. Pár másodpercig csak álltam, mélyeket lélegeztem, és néztem a távoli hegyeket. Túl szép – mondtam magamban, és elléptem az ablaktól. Lassan átmentem a szoba másik végébe, és bezártam az ajtóm. Ne zavarjon senki. Visszaléptem az ágyamhoz. Megigazítottam a párnát, felemeltem a takarót, és egy óvatos mozdulattal újra visszahelyeztem az ágyra.


Az ágyammal szemben van egy asztal, ami fölött egy tükör lóg. Régi tükör. Még a dédnagymamámtól örököltem. Rózsaminta szegélyezi, nagy, ovális alakú. Meg van repedve az egész felülete. Illetve nem megrepedve van, hanem összeragasztva. Én törtem el. 7 éve. Még csak 14 éves voltam. Akkor kaptam meg. Akkor halt meg a dédnagymamám. A végrendeletében rám hagyta. Nagyon szerettem őt. El sem tudtam képzelni, miért hagyott rám egy ócska, öreg tükröt. Dühömben összetörtem. Véletlen volt, de mégis az én hibám. Fellöktem. Mérges voltam, nem néztem, hova lépek. És fellöktem. De utána kiderült, hogy így kellett lennie. Ugyanis kiesett belőle egy levél. Nem is igazán levél, csak egy kis cetli pár sornyi, kézzel írott szöveggel. Ez állt rajta:


„Varázstükör. Vigyázz rá. Mindig veled leszek. Szeretlek.”


Nem értettem, mit jelent. De elég volt a második mondatot elolvasnom, és tudtam, hogy gondban vagyok. De megoldottam. Szóltam apámnak, hogy kell nekem ez a tükör. Fontos. Megragasztotta. Az utolsó darabot, a legalján nem tudta visszaragasztani. Mindenki furcsállotta, hogy miért nem sikerül. Szóval most az a darab ott van alatta. Már 7 éve.


Az, hogy összetörtem a tükröt, balszerencsét okozott. 7 évnyi balszerencsét. Nem túl feltűnőt, de éreztem, hogy nincs rendjén valami. Nem sikerültek a dolgok. Nem értem el sikereket. Sehol. Mindig lekéstem a buszt. És lehet, hogy ez mulatságosan hangzik, és azt hiszitek, hogy babonás vagyok. De hátborzongató érzés volt. Tudni, hogy a varázstükör miatt van. Nem hittem ezekben a dolgokban. A véletlenekben. A varázslatban. Egészen addig, ameddig le nem ültem a tükör elé. Leültem, és a dédnagymamámra gondoltam. Hogy mennyivel jobb volt az életem vele. Hogy mennyire fog hiányozni. És hogy milyen jó lenne, ha még egyszer láthatnám. Csak egyszer. Hirtelen, ahogy a tükröt néztem, megcsillant a sarkában a Nap. Naplementekor kell ágyba mennem. Lefeküdni. Akkor úgy volt. Búcsúzóul még egy pillantást vetettem a tükörre. És hirtelen megláttam benne a dédnagymamámat. Csak egy pillanat volt. De megrémített. Valahol, mélyen boldog voltam, hogy még egyszer láthattam, de kísérteties volt az egész. Képtelenség.


Másnap reggel, mikor felkeltem, az első pillantást a tükörre vetettem. És megint megláttam benne a dédnagymamám. De csak egy pillanatra. Gondoltam, csak a képzeletem játszik velem. Bárcsak így lett volna. 7 évig kísértett. Akárhányszor belenéztem a tükörbe, megláttam Őt. Egy idő után borzalmas volt. Rémálmaim lettek vele éjszakánként. Minden éjszaka. 7 éven keresztül. Gyötörtek az álmok. Esténként féltem lefeküdni, és elaludni. Tudtam, mi vár rám. Egy újabb rémálom. És ez egy sorozat volt. Elkezdődött az elején. És nem ismétlődött – folytatódott. Nem mertem róla beszélni a szüleimnek. Nem hitték volna el. A tükörrel nem mertem semmit sem csinálni. Kezdtem félni tőle.


7 évig kísértettek a rémálmok, rettegtem a tükörtől, és attól, hogy talán életem végéig ez lesz. De nem. Kereken 7 évre rá, azon a napon, abban a percben, mikor felkerült a falamra, elmúltak a feljebb említett, hátborzongató dolgok. Nem láttam többé a dédnagymamámat a tükörben, éjszaka nem voltak rémálmaim. Örültem, hogy megszabadultam tőle.


Ekkor kezdődött a nyugodt, békés életem. 7 évi félelem, szorongás, rémálmok után rendeződött a dolog. Ami furcsa volt, hogy nem álmodtam többé. Semmit. Igazából nem bántam. Az elmúlt események után ez tökéletes volt. Nem gondoltam, hogy rosszat jelent. Rosszul gondoltam.





Leültem a tükör elé, és néztem magam. Borzalmas látványt nyújtottam; a búzaszőke hajam égnek állt és kócos volt. A szemem piros volt, épp előtte dörzsöltem ki belőle az álmosságot. Gyorsan előkaptam az asztal fiókjából a fésűmet. Szép lassan húztam végig egy-egy hajtincsen, ügyelve arra, hogy ne húzzon nagyon. Mikor végeztem, visszatettem a fésűmet a fiókba, és elővettem egy barna hajgumit. Összefogtam vele a hajam.


Felálltam az asztaltól, és a szekrényem felé vettem az irányt. Kivettem belőle a legszebb ruhámat; hosszú, mályvaszínű, a végén fodros szoknyával. Ez volt a kedvencem. A hozzáillő cipőt nem szerettem. Nyomta a lábam. Kicsit kisebb volt, mint ami kellett volna, de nagyobb nem volt a boltban. A cipő magas sarkú volt, szintén mályvaszínű, és kis gyémántkövek voltak rajta. Kivettem az egyik fiókból egy halványlila színű harisnyát is, és lepakoltam az ágyamra. Át kellett gyorsan öltöznöm. Hamarosan jött volna a szobalányom, Annie, és megzavart volna. Így hát levettem a hálóingemet, és elkezdtem öltözni. Először a harisnyát húztam fel, óvatosan, vigyáztam rá, nehogy elszakadjon. Miután az már rajtam volt, felvettem a ruhámat. Volt középen rajta egy szalag. Volt egy cipzár is hátul. Segítség kellett. Megigazítottam magamon a ruhát, felvettem a cipőmet, és behívtam a szobába Annie-t. Pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban. Kopogott. Behívtam. Annie-nak nyakig érő, egyenes, fekete haja volt, barna szeme. Szép lány volt. Irigyeltem érte. Még gyerekkori barátnőm volt, az iskolában ismerkedtünk meg, de elutazott a családjával más országba. Nem is jött vissza egy ideig. Legalábbis nem tudtam róla. Mint később kiderült, 2 héttel később Annie elszökött onnan, vissza ide, Plymouth-ba.


Nem tudom, miért jött el, nem tudom, mit csinált utána, hol lakott, hova járt iskolába. Sosem kérdeztem. És nem is fogom. Nem rám tartozik. Később beállt szobalánynak hozzám. Önként. Elfogadtam. Jól jött. Sok dolog volt, amit egyedül nem tudtam volna elintézni. Habár néha zavar, hogy itt van, de legtöbbször hasznos.


Segített. Felhúzta a ruha cipzárját, és megkötötte a szalagot. Megköszöntem, és megkértem, hogy távozzon. Elment. Újra egyedül maradtam.


A délutánra tudtam csak gondolni. Will ma érkezik a városba. Ő volt az első gondolatom, mikor felkeltem. A gyönyörű, gesztenyebarna haj, a tengerkék szemek. Elbűvölő. Magam sem tudom, mivel érdemeltem ki egy ilyen csodát. Lehetetlen – mondom mindig magamnak – képtelenség, hogy egy ilyen ajándékot kaptam az élettől. Szebbet nem is kívánhattam volna. Néha, mikor vele vagyok, elbizonytalanodom; ez vajon a valóság? Vagy csak álom az egész? Úgy néz ki. Ő az álomlovagom. Ilyenre vágytam mindig is. És megkaptam. Már több, mint 1 éve ismerjük egymást, de csak a balszerencsék sorozata után alakult ki a kapcsolatunk. Ez volt az első jele annak, hogy vége a 7 év babonának. Túl szép lett volna, ha ez mind azidő alatt történik meg, amikor átok ül rajtam. És igazam lett. Legalábbis azt hittem.





Will megérkezett. Kocsi zaját hallottam kintről, és kinéztem az ablakon. Ő volt az. Rögtön mosoly ült ki az arcomra. Örömömben megfordultam, és szaladtam lefelé a lépcsőn. Még be sem csöngetett, mikor kinyitottam az ajtót, és a nyakába ugrottam. Meglepődött hirtelen cselekedetem miatt. De örült. Sőt, felhőtlenül boldog volt. Akárcsak én. Lefonta magáról a karjaimat, és csókot nyomott az arcomra. Hiányzott. 3 hónapja ment el. Munkája volt. Nem tudom, mit dolgozik. Sosem kérdeztem. És nem is fogom. Ő sosem mondta. És nem is fogja. Nem számít. Dolga volt. Elment. De visszajött. És ez volt a fontos.


Este elmentünk vacsorázni. Délután lepakolt a szobámban. Annie korábban csinált neki helyet a szekrényemben. Megköszöntem neki, és elmentünk. A kedvenc éttermünkbe tértünk be. Annie foglalt nekünk asztalt. Will egy szál rózsát adott a kezembe, mikor elindultunk. Az étteremben kértünk egy kis vázát, és beleraktuk. Gyertya is volt. A vacsora csodás volt, az együttes, aki zenélt, fantasztikus volt. Táncparkett helyezkedett el a terem közepén. Will vacsora után felkért táncolni. Elfogadtam. Habár nem tudtam igazán táncolni, Ő annál jobban. És egyébként sem illik visszautasítani a felkérést.


Miután kitáncoltuk magunkat, visszaültünk az asztalhoz. Legalábbis Én. Ő odaállt elém. Először. Azután rám nézett. Letérdelt elém, és a zsebében kutatott. Megtalálta, amit keresett. Egy kicsi, fehér dobozt. Kinyitotta, és feltette nekem azt a kérdést, amire leginkább nem számítottam: leszel a feleségem?


Elakadt a lélegzetem. Tudtam, hogy csak álmodom. Mondogattam magamban, hogy ha ez csak egy álom, akkor ébredjek fel belőle, és ne hitegessem magam ilyen lehetetlen dolgokkal. De nem ébredtem fel. Nem. Mert nem álom volt. Maga a valóság.


Éreztem, hogy már sok ideje csak ülök és levegőt sem vettem. Bepótoltam, és vigyorral az arcomon kimondtam az első szót, ami eszembe jutott: IGEN!


Boldog lett. Széles mosoly húzódott az arcán, kivette a gyűrűt a dobozból, és felhúzta az ujjamra. Aranyból volt. Csillogott. El sem hittem, hogy mindez igaz. Felálltam, megcsókoltam, és a nyakába borultam. Sosem voltam még ilyen boldog. Soha. Felfoghatatlan volt számomra az utóbbi pár másodperc. De el kellett hinnem. Megtörtént. Menyasszony lettem. Will menyasszonya.


Elfáradtunk és hazamentünk. Felmentünk a szobámba, átöltöztünk pizsamára, és lefeküdtünk. Az ágyam nem volt valami nagy, szóval össze kellett húznunk magunkat. Ezzel nem is volt baj. Hűvös este volt. Fáztunk. Nyakig betakaróztunk, és megöleltük egymást.


Hamar elnyomott az álom. És ami már rég nem történt meg, álmodtam is. 1 év telt el a rémálmok óta. És újra jött egy. És tudtam, hogy nem jelent jót. Álmomban összetörtem a már megragasztott tükröt, és kiesett belőle egy cetli. Egy cetli, rajta egy kis üzenettel. A dédnagymamám kézírása. Felismertem. Furcsállottam, honnan jönnek az üzenetek. Elolvastam. Ennyi állt rajta:


„Ez hiba volt. A sorsod függött ettől a tükörtől. Vége”


Az üzenet elolvasása után szaladni akartam, de a lábam nem engedte. Képtelen voltam elfutni. Bepánikoltam. Ekkor abból a darabból, amit nem sikerült megragasztanunk, kinyúlt egy kéz, magával ragadott, és…


Felébredtem. Ziháltam. Will kétségbeesetten ült mellettem az ágyon, és a homlokomat törölgette egy kendővel. Annie is benn volt a szobában. Nem értettem, mi történt. Csak álmodtam. De ők is csak annyit fogtak fel a dologból, mint amennyit én magam. Felültem. De elszédültem. Vissza kellett feküdnöm. Átgondoltam az álmomat, és szóltam Annie-nak, hogy vigye el a tükröt a szobámból. Bólintott, és odalépett az asztalhoz. Leakasztotta a falról, és felemelte azt a darabot is az asztalról, amit nem tudtunk visszaragasztani. Figyelmeztettem, hogy ne tegyen benne kárt, csak vigye el. Megint bólintott, és távozott. Will nyugodtabbnak tűnt már, mint előtte, de gondolom furcsállotta, hogy miért a tükör volt az első gondolatom. Beletörődött. Megcsókolta a homlokomat, jó éjszakát kívánt, és visszafeküdt. Megint magához ölelt.


Visszaaludtam. Ezúttal nem álmodtam semmit, reggel ébredtem fel arra, hogy Will kikel az ágyból, odamegy az ablakhoz, és széthúzza a függönyt. Ezután odament az ajtóhoz, és becsukta. Felültem. Ránéztem az asztalra, és megláttam fölötte a tükröt. De csak egy pillanatra, utána eltűnt. Ezt nem hiszem el! Jön újra a 7 évi rémálom, a képzelődés? Képtelenség. Nem ismétlődhet meg. 7 év megint… Belegondolni is szörnyű. Csak hogy tévedtem. Nem éltem meg további 7 évet.





Nem mondtam meg Will-nek, hogy mit láttam. Látta, hogy felébredtem, odajött, megsimogatta az arcom, és jó reggelt kívánt. Érdeklődött, hogy emlékszem-e arra, mi volt éjszaka; persze, hogy emlékeztem. Másra nem is tudtam gondolni. Megbeszéltük. Aggódott. Mondtam neki, hogy fölösleges emiatt aggódnia. Csak rosszat álmodtam.


Felöltöztünk, és lementünk reggelizni. Nem sokat tudtam enni, lefoglalt az, hogy azon törtem a fejem, miért történik mindez velem. Megkérdeztem Annie-t, hova rakta a tükröt. Mondta, hogy a saját szobájába vitte be – ha nem bánom. Nem bántam. Csak bele sem mertem gondolni, mi lesz akkor, ha nála is így viselkedik a tükör. De jobb, ha nem gondolunk rá – mondtam magamban, és eltereltem a gondolataimat. Will elmondta Annie-nak, hogy eljegyeztük egymást. Boldog volt. Annie is kedvelte Will-t. Volt oka rá. Régen Ő is szerelmes volt Will-be. De ő engem választott. Ki tudja, miért. Örültem neki, hogy végül is így alakult.


Reggeli után a szobámba mentünk vissza Will-el. Leültem az ágyra, és az asztalra néztem. Megint megláttam a tükröt, de egy másodperc után el is tűnt. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött is. Félni kezdtem. Nem tehettem mást; mivel Will látta rajtam, hogy meg vagyok rémülve, el kellett neki mondanom, mi a helyzet. Türelmesen és csendben végighallgatott. Kicsit gondolkodott, utána mondta nekem, hogy nyugodjak meg, azért látom a tükröt, mert megszoktam már, hogy ott van. Tudtam, hogy nincs igaza benne, és láttam rajta, hogy Ő sem hiszi el azt, amit mond. Minden esetre, hanyagoltuk a témát.


Áttereltük a szót az eljegyzésre, az esküvőre, a jövőre néző tervekre. Mondtam neki, hogy van időnk, nem kell siettetni a dolgot. Nem akartam, hogy úgy érezze, félek, ezért elmondtam neki minden tervemet. Elköltöznénk egy kertes házba, másik városba, például Sidmouth-ba, lenne 2 gyerekünk, egy fiú és egy lány. Elmondta, hogy ő is ilyenre gondolt. Pontosan ilyenre. Mosolyogtam. Tudtam, hogy van valami, amit elhallgat előlem, szóval kérdezgettem. Sokáig tartott, mire rávettem, és válaszolt. Szeretne egy kutyát.


Tudni kell, hogy én nem rajongok az állatokért. Ezért nem is mondta ezt az ötletet. Nem haragudtam rá miatta. Sőt! Örültem, hogy elmondta. Nagy meglepetésére azt válaszoltam, hogy ha meglesz ház, akkor nézünk egy kiskutyát. Felhőtlenül boldog lett tőle. Felcsillant a szeme. Megcsókolt, és szorosan magához ölelt. Kicsi gyerek kora óta szeretett volna egy kutyát. Tudta, hogy én nem szeretem az állatokat, de mindenkinek kell egy kis áldozatot hoznia. De belementem. Majd csak megkedvelem azt az ebet!


Hamarosan elhagytuk Plymouth-ot. Találtunk egy helyes kis házat Sidmouth-ban. Olcsó volt, és tetszett nekünk. Igazi családi kis viskó. Közel volt a tengerparthoz. A hátsó kertje gyönyörű, nagy volt. 2 emeletes volt a ház. Alul volt az ebédlő és a konyha (egyben) és mellette a nappali. Egy rozoga lépcső vezetett felfelé. A felső emeleten volt a fürdőszoba, egy hálószoba és egy dolgozószoba. Be volt rendezve.


Körbejártuk a szobákat. A hálószobában volt az ággyal szemben egy kis asztal. És akkor megijedtem. Megláttam fölötte a tükröt. De nem csak egy másodpercre – nem tűnt el. Rohantam, ahogy a lábam bírta, és Will után kiáltoztam. Kétségbe voltam esve – követett. Will megijedt attól, hogy mi rémített meg engem ennyire. Szavak nem jöttek ki a számon. Felvezettem őt a hálószobába – ő a ház előtt volt, a csomagokat hordta be a házba. Amikor meglátta a tükröt, láttam rajta, hogy ő is megrémült, akárcsak én. Nem tudtuk, mit jelent.


Óvatosan – nem tudom, miért – de odamentem az asztalhoz. Rettegtem. Remegtem a félelemtől. Megragadtam a tükröt és a letört darabot a végéről, és elkezdtem szaladni vele. Lefelé a lépcsőn. Csak, mint említettem, rozoga volt a lépcső. Az egyik lépcsőfok meg volt repedve. Ahogy ráléptem, sietve, kettétört, én meg leestem róla. A tükör kiesett a kezemből, és darabokra törött. Megvágta a kezemet az egyik darabja – az a darab, amit nem tudtunk visszaragasztani. Kezdettől fogva furcsa volt számomra az a kis darab. Most azt is megtudtam, miért.





Amikor elvágta a kezemet a tükördarab, ráfolyt a vérem. Eltűnt a vér róla! Megdöbbentem. Fölé tartottam a sebet, és az a pár csepp vér, ami még rácsöpögött, ugyanúgy eltűnt, mint az előző! Beleivódott a tükörbe!


Bepánikoltam. Fel akartam állni, és rohanni, de nem vitt a lábam. Kinyúlt egy kéz a tükörből, megragadta a csuklómat, és magával vitt. Pár másodpercig nem láttam semmit – korom sötét volt minden. Hirtelen újra világosság lett. És megijedtem. Benne voltam a tükörben. De nem csak az volt az egyetlen hátborzongató; ott lógtam a hálószobában, az asztal fölött, és a tükör újra egyben volt. Will még mindig az ajtóban állt, és nézett. Nem tudta, mi történt. Mikor meglátta a tükröt, rémület ült ki az arcára. Tengerkék szeme elsötétült, és pár másodpercnyi rémület után felordított, megfordult, és rohanni kezdett. Nem tudom, hogyan, nem tudom miért, de követtem. A tükör – ezzel együtt én is – hirtelen a kezében termett. Megrémült, és eldobta a tükröt. Én nem akartam megszólalni, de nem én irányítottam a számat. Csak pár szó jött ki a számon: Ez hiba volt. A sorsod függött ettől a tükörtől. Vége.


Többé nem lett rendes élete Will-nek. 7 évig rémálmok gyötörték, képzelődött, rettegett.


És Én, Amelia Purl, itt vagyok bezárva egy tükörbe, és ugyanazt teszem akaratom ellenére, mint ami engem ide juttatott; tönkreteszem az életeket, hogy életben tartsam magam. 9 év telt el azóta, hogy összetörtem a tükröt. Csak rám várt. Egyben van. A darab a végéről, az is hozzám, a tükörhöz tartozik. Többé nem lesz új lakója a tükörnek. Csupán a félelemből élek. A Te rettegésedből. Óvakodj.